Vannak olyan dolgok, amikkel sokan sokszor és nagy előszeretettel példálóznak, mert legyen a véleményük akár homlokegyenest ellenkezője, mint egy (vagy több) vitapartnerüknek, egyik is és a másik is talál benne hivatkozási alapot. Ilyenek például az aforizma gyűjtemények, füveskönyvek, piac- és közvélemény-kutatások, illetve a statisztikák.
Dicső kormányunk mostanság árgus szemmel lesi a kiskereskedelmi forgalom alakulását. No nem azért, mert aggódnak a nép – fogyasztásban megnyilvánuló – jólétéért, hanem mert a már márciusra összeomlott költségvetésből rettenetesen hiányzik az áfabevétel. A termékek és szolgáltatások árában – a világon szinte, az unióban pedig ténylegesen csúcstartó – forgalmi adót fizetnek a vállalkozások, no meg persze a „magyarok” és a „magyar családok”, akiket, ugye, bölcs vezetőink állandóan és kitartóan és mindentől védelmeznek. Hogy világos legyen: amikor bármit veszünk, akkor a vételár több mint ötödét (minden ezerből 210-220 forintot, minden millióból 210-220 ezret) az államkasszába fizetünk. Ez önmagában is sok, de ráadásul az Orbán-rezsim nem az állam alapfeladatainak ellátására – oktatásra, egészségügyre, szociális hálóra, stb. – fordítja a bevételeit, hanem például stadionokat épít – durván túlárazva, hogy a cimbik jól járjanak –, és Vodafone-t vesz meg repülőteret…)
Amikor a KSH közzétette a kiskereskedelem márciusi adatát, a kabinet minden illetékese lelkendező nyilatkozatokat tett közzé, hogy végre itt a fellendülés, visszatért a lakossági bizalom, minden szép és minden jó. Ehhez képest a friss adatok szerint áprilisban megint csökkent a forgalom 0,9 százalékkal. Mit tesz ilyenkor egy NER-ben nevelkedett és NER-hű kormánytisztviselő: előrántja az éves statisztikát, és optimizmust sugárzó arccal ismerteti, hogy a tavalyi évhez képest – a naptárhatástól megtisztítva – 3,2 százaléknyi növekedés van. Bravó! Ugye, milyen csodálatos tudomány ez a statisztika? Bármit igazolni lehet vele.
Azt azért halkan tegyük hozzá, hogy a 3,2 százaléknyi növekedést ennél nagyobb (3,7 százalékos) infláció mellett mérte a KSH. Magyarán: nagyobb a pénzromlás üteme, mint a kiskereskedelmi forgalom növekedése. Úgyhogy az emelkedés ebben a vonatkozásban is csak látszólagos. A valóság ide-odahajlítgatását persze már megszoktuk – ha meg lehet ezt szokni egyáltalán.
Ennél is nagyobb baj, hogy még az Agrárminisztérium helyettes államtitkára is aggasztó tendenciákról számolt be egy vele készült interjúban: az élelmiszerek piacán nem csökkent ugyan a prémiummárkák iránti érdeklődés, de a középkategóriás termékek forgalma visszaesett, és „előtérbe került az olcsó, sok esetben alacsonyabb minőséget képviselő termékek kereslete”.
A jelenség nem új: nehéz gazdasági helyzetben az emberek kevesebbet és olcsóbb termékeket vásárolnak. És a folyamat nem feltétlenül ér véget a jelenlegi szinten, durván romló körülmények (csökkenő jövedelmek és emelkedő árak) esetén egészen szélsőséges eredményre is vezethet, amikor már nemcsak a sonka helyett kell párizsit venni, hanem üres kenyérből kell sokat enni a jóllakáshoz. (Robert Giffen 19. századi közgazdász tárta fel és elemezte először a jelenséget, amikor is rácsodálkozott, hogy az 1740-es évek írországi válsága közepette az emberek egyre többet vásároltak az egyre drágább krumpliból.)
Bár nálunk a helyzet remélhetőleg és minden bizonnyal nem fajul idáig, de minden kormánypárti politikust megnyugtatok: a statisztika a netán tovább romló körülmények közepette is remek megszólalási lehetőségeket kínál. A kiskereskedelmi index átlagos mértékét ugyanis jelentősen fogják emelni a 27 milliárdos jachtok, de még az 50-100 milliós autók, az 5-10 milliós órák és ridikülök, sőt még a már-már nevetségesen szerény, csak milliós áru szoknyák is.
