A magyar film elmúlt évekbeli helyzetét jól összefoglalják a Nemzeti Filmintézet szervezte Magyar Mozgókép Fesztivál (újabb nevén: MOZ.GO) aktuális díjazásai. Nem annyira az egyes helyezések, hanem azok összessége. Leginkább: ambivalenciájuk. Nincs ez másként idén sem. A múlt szerdától szombatig tartó eseményen a legjobb játékfilm és rendező díját a Semmelweis, illetve Koltai Lajos vihették haza. A sikert sikerre halmozó vízilabda-válogatottról szóló A nemzet aranyai is több díjat kapott. Így a legjobb egészestés dokumentumfilm, a legjobb producer (Zákonyi S. Tamás) és a közönség díját is. A legjobb női főszereplő Törőcsik Franciska lett a Cicaverzumért, a legjobb férfi főszereplő Bezerédi Zoltán a Lefkovicsék gyászolnakért. A legjobb elsőfilmes díját az utóbbi rendezője, Breier Ádám kapta.
Mindezt érdemes összevetni a korábbi díjazottakkal. Tavaly a legjobb film a taxissztrájkról szóló Blokád lett, a legjobb férfi főszereplő az Antall Józsefet alakító Seress Zoltán. A legjobb női főszereplő ugyanakkor megosztva Pál Emőke (Magasságok és mélységek) és Román Katalin (Hat hét), a legjobb elsőfilmes Szakonyi Noémi Veronika (Hat hét), a legjobb rendező Csoma Sándor (Magasságok és mélységek). Két éve pedig Kis Hajnitól a Külön falka lett a legjobb játékfilm, Enyedi Ildikó (A feleségem története) a legjobb rendező, Kulka János (A játszma) a legjobb férfi főszereplő, Hámori Gabriella (A legjobb tudomásom szerint) a legjobb női.
Mire akarok kilyukadni a felsorolással? Leginkább a díjazások szakmai szemmel nézve nyilvánvaló egyenetlenségére. Más és más zsűri dönt, persze. A tavalyit Koltai Lajos vezette, és Bakos Katalin szerkesztő-rendező, Dobó Kata színész-rendező, Pesti Ákos filmproducer és Vecsernyés János rendező-operatőr voltak a tagjai. Az idei elnöke Ternovszky Béla rajzfilmrendező, tagjai pedig Udvaros Dorottya színésznő, Dombrovszky Linda rendező, Kárász Róbert, a Duna Médiaszolgáltató tartalomfejlesztésért felelős igazgatója és Lukácsy György forgatókönyvíró-dramaturg voltak.
Lehet persze egyéni és csoportos ízlésekre is hivatkozni, mégis látványosabban mutatják az eredmények a magyar filmtámogatási rendszer problémáit. Amelyek a több éve Veszprémben megszervezett Mozgókép Fesztivál kínálatában is jelentkeznek. Mindezt nem lenne méltányos a tiszteletre méltó életművel rendelkező zsűritagok számlájára írni. De még csak a Nemzeti Filmintézetben dolgozók összességére sem. A veszprémi (és füredi-almádi) fesztivál (ahogy az év közbeni tevékenység) jól mutatja, sokan igyekeznek a lehetséges keretek között szakmai, fontos munkát végezni. A régi klasszikusok restaurálása fontos, a filmes mustra megszervezése szintén. Anomáliák viszont már itt is bőven akadnak. Nemhogy kellő határozottsággal, de sehogy nem sikerült tavaly reagálni arra, hogy a Blokád rendezője, Tősér Ádám nekiment Csákvári Géza kritikusnak. Három éve a transznemű fiatalról szóló dokumentumfilm, a Tobi színei került ki a kínálatból. Idén nemhogy a versenyben nem vett részt, de nem is vetítették az elmúlt év egyik legjobbját, Hajdu Szabolcstól a Kálmán-napot. (A bemutató időpontjával is nehéz ezt magyarázni, mert a később debütált – szintén remek – Kék Pelikan viszont itt volt.) Mondanánk – nem mintha ennek szempontnak kellene lennie –, hogy pedig még politikát sem igen találhattak benne. De ezt már csak azért sem vethetjük fel, mert Hódi Jenőtől leadták például szupergiccses szkeccsfilmjét (Borotvaélen táncolva), amelynek egyik része az orosz-ukrán háborút tematizálta, imponáló nyíltsággal és őszinteséggel. Vetítették továbbá az elmúlt év egyik legjobb filmjét, az állami támogatási rendszeren kívül született Nyersanyagot. Szintén nem volt viszont Vermes Dorkától a színvonalas Árni. Kihagyását még szomorúbb fénytörésbe helyezi, hogy a film nézőszámain több alkalommal gúnyolódott a Most vagy soha kreatív producere, Rákay Philip. Arra meg, hogy Reisz Gábortól sem került a programba az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb magyar filmje, a Magyarázat mindenre, tényleg semmi magyarázat. Ha csak annyi nem: politika. FRISSÍTÉS: Időközben a fesztivál részéről azt a megjegyzést fűzték az előbbiekhez, hogy a MOZ.GO nevezéses, nem pedig meghívásos alapon működik, a Magyarázat mindenre és a Kálmán-nap pedig nem neveztek, ezért nem voltak láthatóak a rendezvényen.
A vetítetteket és díjazottakat nemcsak igazságtalan, de igaztalan is lenne mind valamiféle kiváltságos pozícióba tennünk. Sőt, a kiemelt produkciók színészeit is saját teljesítményük okán kell megítéljük. Elismerhetjük a Semmelweisben nyújtott alakítását a díjazott Mészáros Blankának (vagy Nagy Katicának és Gálffi Lászlónak), miközben a film egészéről már kritikusabb lehet a véleményünk. Hasonló volt a helyzet a Blokáddal, de akár az idei Petőfi-filmmel (Most vagy soha) szintén.
Viszont teljesen értelmetlen egy sorba helyeznünk a Külön falkát, a Blokádot és a Semmelweist. Erősen szubjektív, mit tekintünk az év filmjének, de azért nem ennyire. És itt közel sem csupán a támogatási rendszer egyenlőtlenségeiről, vagy a filmek születési körülményeiről beszélünk. A Semmelweis például jól összerakott, tekintélyes, de didaktikus, biztonsági játékot választó mű. A forgatókönyv nem kiugró, a megvalósítás is feledhető, de a színészek odateszik magukat. (Bár Vecsei H. Miklóstól a kicsivel kevesebb könnyes tekintet több lett volna.) A Blokád ezzel szemben látványos munka, de a forgatókönyv kifejezetten rosszul megírt, Göncz Árpád elrajzolt alakja pedig karikatúraként hatott a többi szereplő mellett. Seress decens alakítására bólinthatunk egyet, de azért az év férfi főszereplője sokkal inkább volt Vilmányi Benett azért a csodáért, amit a Larryben véghez vitt.
A nemzet aranyai fontos témához nyúlt elképesztő hosszúságban – két és fél óra egy dokumentumfilmre, komolyan? Talán érthető lett volna, ha nem a műfaj klasszikus elemeit használva vágnak össze újsághíreket, egyéni interjúkat, tévés bejátszásokat. Aki szerkesztett már cikket, tudja, hogy a túlírás esete pontosan így néz ki. A szerző persze minden mondatát eget rengető fontosságúnak érzi, de kicsit józanabban maga is rájöhet: felesleges a századik töltelék-megszólalást is benn hagyni. Ettől még persze vízilabda-rajongóknak, a magyar sport drukkereinek kötelező néznivaló. Ahogy annak is csak örülhetünk, hogy sikerült még megszólaltatni a 2020-ban elhunyt, legendás sportolót, Benedek Tibort. De hogy az év dokumentumfilmje lenne? Ha már, akkor az idei kínálatból sokkal inkább érdemelte volna az elismerést Hegedűs Pétertől a Hallasz engem? Az ausztrál-magyar alkotót egy lettországi fénykép kezdte izgatni: kik is voltak azok a nők, akiket nyolcvan évvel ezelőtt a tengerparton kivégeztek? Semmit nem tudott róluk, amikor a nyomukba eredt, a kutakodás pedig számos szívszorító, izgalmas pillanatot, felfedezést hozott. Már az rendkívüli, akikhez sikerült eljutni, amilyen részleteket feltárni. De az összkép ehhez mérten is rendkívül sokszínű, kreatív: ha animációs besegítésre van szükség, a rendező ahhoz nyúl, ha pedig eljátszani az egykori eseményeket, ahhoz. Nemcsak a film egyes szereplői, de a nézők számára is segítve az azonosulást, a történtek (és a holokauszt) súlyának átérzését. A filmet csak ajánlani tudom, egyben persze dicséret illeti a veszprémi fesztivált is, hogy programjába illesztette azt.
A Külön falka eközben Kis Hajni szerelemprojektje, mely a sokat méltatott Inkubátor Programnak köszönheti a létét. Alacsony költségvetésű, remek elsőfilmek tucatjai születtek meg itt. Már önmagában is más kategória, mint a Blokád, de a színvonalt tekintve szintén ég és föld a különbség. Nem véletlenül neveztük a Külön falkát annak idején az év egyik legjobbjának. Ahogy ott a helye ebben a sorban a Larrynek, a Kojot négy lelkének, a Műanyag égboltnak vagy a Lefkovicsék gyászolnak című dramedynek. De hogy egy szubjektívet mondjak: szerintem – több kritikussal szemben – a Cicaverzumnak is.
Akadtak még fontos dokumentumfilmek idén, de a játékfilmes kínálat inkább a már bemutatott produkciókra szorítkozott. Kirajzolódni látszik a tendencia, hogy a rendszer egyre szívesebben nyúl múlt századi műfajokhoz. Nem vagyok benne biztos, hogy még ha Udvaros Dorottya, Blaskó Péter és Tóth Auguszta nagyot is alakítanak, de érdemes 2024-ben egy Hubay Miklós-műből készült tévéfilmet (Ők tudják, mi a szerelem) újra elkészíteni. Jó persze újranézni, hogyan nyúltak Sinkovits Imre és Tolnay Klári ugyanazokhoz a szerepekhez. Ártani sem árt a Rátóti Zoltán-féle produkció. Még örülhetünk is minden egyes filmnek, ami nem a manapság divatos több órás játékidőt preferálja. Mégsem vagyok biztos benne, hogy feltétlenül érdemes volt újra megcsinálni ugyanazt. (Igaz, vannak benne olyan megoldások – mondjuk, flashbackek –, amelyek erősítik a film kortárs jellegét. És a színészek egytől egyig jók, Ács Eszter és Csapó Judit szintén.)
Az idei díszbemutatóként szolgáló Ma este gyilkolunk története pedig egy az egyben jól példázza a magyar filmgyártás mostani anomáliáit. A komikus elemekkel tűzdelt akció-krimit Csányi Sándor rendezte volna, illetve Bodzsár Márk írta. Aztán az alkotók valamiféle kreatív különbségek miatt kikerültek a produkcióból, jött viszont A játszma rendezője, Fazakas Péter. A producer továbbra is Lajos Tamás volt, a forgatókönyvíró Köbli Norbert. A kész munka viszont utóbbi helyett már Monori Abigélt tünteti fel – aki A játszma egyik karaktere. Hallani újabb nagy összeveszésről, de arról is, hogy a forgatókönyvbe még az előbbieknél is többen beszálltak, például Kolozsi László, akinek a stáblistán is köszönetet mondanak. Meg olyanok is, akiknek nem. Így valószínűleg pontosabb lenne a Monori Abigél névre betűszóként tekinteni, minden egyes betű mögé egy újabb írót képzelve.
És hogy a film végül milyen lett? Ahogy többször is megfogalmaztuk fentebb: a színészek elviszik a hátukon. A bemutatóhoz közel önálló kritikával is jelentkezünk majd, most pedig külön cikkben olvashatnak rövid interjút Fazakas Péter rendezővel és Kern András főszereplővel. Sok bába között elveszett a gyermek: a film kicsit vicces, de azért nem térdcsapkodós módon, fordulatos és kalandos, de mintha csak ragasztóval illesztgették volna egymáshoz a jeleneteket.
A magyar film köszöni, nem tudja, hogy van. Többen küzdenek, a rendszer pedig néha beengedi őket, majd úgy tesz, mintha itt nem lenne semmi látnivaló. Sőt, időnként még díjakat is oszt. Milliárdok jutnak presztízsprodukciókra, katonasorozat készül S.E.R.E.G. címmel (szigorúan nem az Angyalbőrbenhez hasonló), meg jönnek az újabb történelmi látványosságok. Miközben pedig sok jót nem feltétlenül remélhetünk, csendben elkészülnek majd a magyar filmművészetet gazdagító munkák is, amelyeket vagy támogatnak, vagy nem. Vagy beengednek, vagy nem. Vagy díjaznak, vagy nem. Szinte kiszámíthatatlan, mikor hogyan. Közben rengeteg film viszont nem készül el, mert nagyon is kiszámíthatóan nem kapnak pénzt – elvégre a nagy összegek elmentek már a kiemelt munkákra. És hiába mondják el utólag rengetegen, hogy a Most vagy soha helyett támogathattak volna inkább tíz-húsz kiemelkedőnek ígérkező produkciót. Akkor is haladnak tovább a Blokád, a Hadik és a Most vagy soha kijelölte úton.
Magyar Mozgókép Díjak, 2024
Legjobb játékfilm: Semmelweis
Legjobb rendező: Koltai Lajos (Semmelweis)
Legjobb elsőfilmes: Breier Ádám (Lefkovicsék gyászolnak)
Legjobb női főszereplő: Törőcsik Franciska (Cicaverzum)
Legjobb férfi főszereplő: Bezerédi Zoltán (Lefkovicsék gyászolnak)
Legjobb férfi mellékszereplő: Gálffi László (Semmelweis)
Legjobb női mellékszereplő: Mészáros Blanka (Semmelweis)
Legjobb tévéfilm: Bolond Istók (r.: Rohonyi Gábor)
Legjobb egészestés dokumentumfilm: A nemzet aranyai (r.: Zákonyi S. Tamás)
Legjobb producer: Zákonyi S. Tamás (A nemzet aranyai)
Legjobb rövid dokumentumfilm: Baska magyarul beszél (r.: Baska Barbara)
Legjobb rövidfilm: Széllel szemben (r.: Chilton Flóra)
Legjobb egészestés animáció: Kojot négy lelke (r.: Gauder Áron)
Diákzsűri díja: Kojot négy lelke (r.: Gauder Áron)
Legjobb rövid animáció: Puskás Öcsi és barátai – Keserű csoki (r.: Gellár Csaba)
Legjobb tévésorozat: Tündérkert – Kísértések kora (r.: Madarász Isti)
Legjobb operatőr: Győri Márk (Hadik)
Legjobb forgatókönyvíró: Fonyódi Tibor és Tóth Barnabás (Mesterjátszma)
Legjobb hangmérnök: Madácsi Imre (Valami madarak)
Legjobb zeneszerző: Pacsay Attila (Semmelweis)
Legjobb vágó: Lemhényi Réka (Libertate '89 – Nagyszeben)
Legjobb díszlettervező: Pater Sparrow (Semmelweis)
Legjobb jelmez: Zelenka Nóra (Majdnem menyasszony)
Legjobb maszk: Tóth Anikó (Tündérkert – Kísértések kora)
Huszárik Zoltán-díj: Vitézy László (posztumusz)
Közönségdíj: A nemzet aranyai
