Ha azt a szót hallom, hogy rémhírterjesztés, először az 1919-es Kónya Sándor által készített plakát jut az eszembe, amelyről egy puskát szorongató vöröskatona mutogat rám, és felszólít a mellette olvasható szöveg szerint arra, hogy „Te! Sötétben bujkáló, rémhírterjesztő, ellenforradalmár reszkess!” Mivel abban az időben még nem is éltem, nem volt miért reszketnem, a családból csak a keresztapám volt akkoriban katona, de a másik oldalon, Horthy Miklós seregében.
Helytörténeti kutatásaim során bukkantam rá egy 1947. szeptember 1-jei kimutatásra, a szegedi törvényhatósági választás táblázatba foglalt végeredményére, amelyet a Magyar Függetlenségi Párt nyert meg majdnem 53 százalékkal, a 15 százalékot elért kommunisták és 11-et elért szociáldemokraták előtt, a többi vokson az egyéb pártok osztoztak. Nem szívesen lettem volna a helyi kommunista vezetők helyében akkor, amikor az MKP Központi Vezetőség és maga a főtitkár, Rákosi Mátyás ledorongolta őket a csúfos vereség miatt. Rákosi elvtárs különben is kötődött Szegedhez, hiszen hosszú-hosszú ideig az ottani Csillagbörtön lakója volt mint kommunista felforgató. Ezt a vereséget a központ és a vezér nem is hagyta annyiban.
Hamarosan megérkezett a városba a kommunista ellenállói múlttal rendelkező orvos, Janikovszky Béla államvédelmi alezredes, és a helybeli ÁVO vezetője lett, a legtehetségesebb beosztottját, a koncepciós ügyek kiagyalóját és megvalósítóját pedig Komlós János államvédelmi őrnagynak hívták. Rövid felderítő munka után – a konstruált ügyekhez nem kellett nagy előkészület – büntetőeljárás indult a Magyar Függetlenségi Párt Csongrád megyei vezetőivel és országgyűlési képviselőivel szemben, Falcione Kálmán és társai néven. A gyanúsítottakat kegyetlen verések és kínzások árán rábírták arra, hogy a hamisságokat tartalmazó jegyzőkönyveket aláírják, és mint egy „rémhírterjesztő központ” résztvevői átkerüljenek az ügyészségre, és hamarosan bíróság elé álljanak.
A szegedi ÁVO-ról azzal indították útnak őket, hogy amennyiben a bíróságon megváltoztatják a beismerő vallomásukat, pótnyomozásra visszakerülnek hozzájuk, de akkor még gorombább bánásmódban lesz részük, mint előzőleg volt. A megyei bíróságon a tanácsvezető bíró ügyükben dr. Kiss Dezső, a hírhedt szegedi vérbíró volt, ami nem sok jót ígért a vádlottaknak. A tizenhét elítélt közül jogerősen többen hosszabb fegyházbüntetést kaptak, másokat kényszermunkára ítéltek, de voltak néhányan, akik rövidebb szabadságvesztéssel megúszták az ügyet. Valamennyi vádlott rémhírterjesztés miatt lett elítélve.
Az MDP – Magyar Dolgozók Pártja, a magyar kommunisták akkori pártja – Csongrád megyei bizottsága a kötelezettségének megfelelően 1953. április 23-án is megírta a pártközpontnak a szokásos információs jelentését. Ebben arról is beszámoltak, hogy „ellenséges hangok hallatszottak az Újszegedi Kenderben (Újszegedi Kendergyárban – BL), … ugyancsak a Textilművekben is, hogy az állam fiú gyermekeket vásárol 3.000.- forintos áron.” Ez már önmagában rémhírnek tekinthető, hiszen az állítás minden alapot nélkülözött. Mégis „megtörtént a pártbizottság (a szegedi városi MDP bizottság – BL) kapujában, hogy egy paraszt asszony Komócsin urat kereste, egy gyermeket akart átadni, mert úgy hallotta, hogy nevezett foglalkozik az átvétellel. Az illető elvtárs, aki a kapunál állt, nem volt elég éber és az asszonyt nem igazoltatta, így nem tudják, hogy ki volt az. Az elvtársak feltevése szerint, ez a rémhírterjesztés a klerikális reakciótól ered. A dolgozó anyák között ezzel rossz hangulatot akarnak teremteni”. Szerencséje volt a parasztasszonynak, mert az őrszemélyzet gondatlanságának köszönhetően megúszta az ÁVH-val való találkozást.
Az említett esetek a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett kommunista diktatúra idejére estek. Később már alig-alig lehetett hallani rémhírterjesztésről, elfoglalta helyét a szocialista államrend elleni izgatás bűntette, amely évtizedeken át a leggyakrabban elkövetett államellenes bűncselekmény volt. Nehogy most kezdődjék minden újból ezekkel a rémhírterjesztéssel való fenyegetésekkel!
