Kedves hölgyismerősöm lánya Svédországba ment férjhez. Mint mesélte, kiváló a kapcsolata a lányával, ezért gyakran repülőre ül és meglátogatja őt és a családját, mivel már unokái is vannak odafent északon. Minden út után sokat mesél az ottani élményeiről, bár abban előre mindig megegyezünk, hogy azt a világot elmesélni ugyan el lehet, de itthoni ésszel és mentalitással fölfogni ugyancsak nehéz feladat. Ha azt mondja az ember, hogy más világ, akkor mindent elmond, de gyakorlatilag semmit. Pedig valóban más világ, ezt nyilván sokan megtapasztalták már. Én még nem, ezért mindig érdeklődve hallgatom a beszámolóját.
Legutóbb arról beszélgettünk, vajon ott miért van az, ami, és itthon, a Kárpát-medencében miért vagyunk ettől fényévnyi távolságra? Válaszként ezer ok fölmerülhet, hivatkozhatunk a történelemre, ami teljesen más körülményeket teremtett náluk, vagy akár a legutóbbi és legnagyobb hatású eseményre, a II. világháborúra, ami szintén egészen másképp zajlott Skandináviában, mint a Kárpát-medencében, s a hatásai máig érzékelhetők. Ennek következtében a konzekvenciák is annyira, de annyira eltérőek. Ezen kívül sorolhatnék még sok-sok okot, miért jutottak ők addig, mi meg eddig – de mégsem ez a lényeg. Sokat számít, természetesen, de valami más húzódik meg a sorsok mögött.
Az ismerősöm azt meséli, hogy oda megérkezve mintha egy más világba csöppenne az ember. Valahogy az egész légkör… nehéz ezt szavakba önteni. Fizikai szinten is, természetesen: rend van, tisztaság van, gazdagság van, emberközpontú társadalom működik, nyitottság, tolerancia, segítőkészség. Szó sincs az általunk korábban szóbeszédként elterjedt rideg, barátságtalan hangulatról – nem tudom, ez miért volt téma korábban, talán még a szocializmus átkos öröksége ez is, mert annak idején az égvilágon mindent kitalált az elfogult propaganda, amivel a nyugatot (és északot) le lehetett járatni. Csak közbeszúrásként jegyzem meg, álmaiban sem gondoltam volna, hogy ez a baromság ismét tarolni fog határainkon belül, teleplakátolva vele a fél ország. Ezt is megértük.
A mikro- és makrokörnyezet egyaránt az embereket szolgálja. A társasházban, ahol a lányáék laknak, az emberek kedvesek, mosolyogva üdvözlik egymást a lépcsőházban, mindenki teljesíti a közösségi kötelezettségeit, nincs kilógás a sorból. És itt teszem föl a kérdést: nálunk ezt nem lehetne megvalósítani? Nálunk miért van az, amit én most nem fogok részletezni, mert akinek szeme van, láthatja, aki meg nem akarja látni, annak úgyis hiába beszélek. Nem, nagyon téved az, aki azzal érvel, hogy könnyű nekik, ők gazdagok, megengedhetik maguknak mindezt; ez durva mellébeszélés, csúsztatás, félremagyarázás. Mert a lényeg nem a pénz, nem az anyagiakon múlik, hanem kizárólag rajtunk. A lényeg a szellemiség, a mentalitás, a hozzáállás. Ők azért ilyen körülmények között élnek, mert igényük van rá. Ezt akarják, és ezt ki is harcolták maguknak.
Aki tőlünk nyugatabbra (északabbra) is közlekedett már gépkocsival, tökéletesen tisztában lehet vele, miről beszélek – mert egy nép mentalitása talán a közlekedésben manifesztálódik a leglátványosabban; amikor mindenkinek a személyes döntésére van bízva, hogy miként vesz részt egy kollektív folyamatban. Alapdolog, hogy toleráns és tisztelettudó legyek, mert egy kifejezetten veszélyes üzemről van szó, ahol fokozottan figyelnünk kell a másikra is, hogy ne legyen baj. Ehelyett mi van? Amikor a sebességkorlátozást betartom, hatalmas kamionok dudálva és villogtatva tolnak le az útról. Halálfélelmem van ilyenkor, rettenetes érzés, amikor egy ilyen monstrum 3 méterrel mögöttem nyomul, inkább ne is beszéljünk róla! (Ugye, mekkora hülye vagyok? Betartom az előírásokat.)
Itthon azért van a béka feneke alatt minden, mert erre van igényünk. Pontosabban fogalmazva: nincs igényünk a jobbra, szebbre, tisztábbra, rendezettebbre – az mind olyan gagyi, hát nem? Tudom, sokan fölháborodnak ezen a megállapításon, de az ábra egyértelműen ezt mutatja. Azon kívül, hogy folyamatosan panaszkodunk, nem teszünk szinte semmit azért, hogy közös dolgaink rendben legyenek. Igazából már nem hivatkozhatunk a szocialista örökségre sem, amikor a „közös” azt jelentette: mindenkié, tehát lehetőleg minél többet lopjunk belőle. Amit nem tudunk ellopni, azt meg ne becsüljük semmire, mert ha nem az enyém, akkor szart sem ér.
Alapvető hozzáállási problémákkal küzdünk ilyen téren, alapvető fölfogásbeli zavarokkal szembesülünk nap mint nap. Nem, egyáltalán nem anyagi kérdés az, hogy nem gyalogolok végig a park virágágyásain, nem rondítom össze a vonaton a mellékhelyiséget, nem dobálom szét a szemetet ott, ahol épp állok, vigyázok a játszótéri hintákra, nem tolakszom mindenhol eszement módon, mindenkit félretaszigálva – ez mind-mind intelligencia kérdése. Igényesség kérdése. Úgy tűnik, ennek igencsak híján vagyunk még ebben a csillogó-villogó, mennyországot ígérő, de helyette poklot adó XXI. században.
Aki bunkó, az bunkó marad akkor is, ha milliárdos lesz belőle. Erre sajnos mindenki számtalan példát tud mondani, a szemünk előtt zajlanak az események. Arat a tudatlanság, a primitívség, az igénytelenség – elég hozzá belenézni egyik-másik kereskedelmi tv-csatorna néhány műsorába. Csöndben annyit azért még hozzá kell tennem, hogy a „királyi” tv-adók is ontják a hasonló színvonalú műsorokat. Mert erre van igényünk, ezt választja és ezt fogyasztja a plebs, igen. Ilyenek vagyunk. A bulvárlapokból ötször olyan magas oszlop áll az újságosnál, mint az igényes hetilapokból, mégis az fogy el pillanatok alatt. Mert ha lehet választani, akkor azt választjuk. Vajon milyen bizonyítvány mindez rólunk?
Végül hadd idézzek Tamás Attila kitűnő esszéjéből (A forradalmi emlékezet margójára) néhány mondatot: „Ezen a földön a forradalmárnak vagy pusztán csak a szabadságát materiális létsík fölé helyező egyénnek társadalmi legitimitása sosem volt. (…) Itt a „minek kell annyit ugrálni”, a „ne szólj szám, nem fáj fejem” és az „élni csak kell” szellemének hagyománya uralkodott és uralkodik a mai napig. (…) A magyar néplélek legkevésbé sem a szabadságszeretet, sokkal inkább a házmestermorál jegyében áll.”
Amikor nevezett hölgyismerősömmel elolvastattam az írásomat, fölhívta a figyelmemet valamire: egy semleges olvasónak az jöhet le, hogy ott, északon, még a kerítés is kolbászból van. Nos, erről szó sincs, nekik is megvannak a maguk gondjaik, manapság elsősorban a migráció. Ha egy évszázadok alatt meggyökeresedett kultúrát kívülről elkezd „megszállni” egy attól gyökeresen eltérő mentalitást képviselő embercsoport, az nyilvánvalóan komoly feszültségeket ébreszt a társadalomban, és beindulnak az önvédelmi reflexek; főleg, ha a bevándorlók nem képesek az alkalmazkodásra, vagy már a szándék is hiányzik a részükről.
