Remélem, tudunk egy jó mérkőzést játszani, és sikerül olyan eredményt elérnünk, amivel emelt fejjel jöhetünk le a pályáról – mondta Marco Rossi hétfőn Londonban. A magyar szövetségi kapitány szerint kedd este tökéletes játékra van szükség ahhoz, hogy megfékezzék a klasszisokkal felálló Eb-ezüstérmes angolokat. Rossi egy brit újságíró kérdésére arról is beszélt: a magyar szurkolói rasszizmus néhány emberhez köthető, „szerinte Magyarország, akárcsak Anglia vagy bármelyik európai ország, nyitott, toleráns és demokratikus”.
A The Times keddi számában egy, a szurkolói rasszizmusra szakosodott szabadúszó sportújságíró, Robert O'Connor arról ír: a vasárnapi, alig 273 néző előtt játszott magyar-albán meccs a magyar futball „másik” arcát idézte fel. „Magyarország ellenséges környezetté vált a kisebbségek számára, legyen szó akár állandó lakosokról, akár vendégfocistákról”. A hosszú cikk zárógondolata a legérdekesebb: „Orbán, aki korábban focista volt, tisztában van a játék erejével. Arra törekedett, hogy az ultrákat megfossza a labdarúgás hagyományos királycsináló szerepétől. Az elmúlt években a hatóságoknak sikerült visszaszerezniük a játék irányítását a keményvonalas szurkolóktól. A biztonsági ipar növekedése (az EU-ban Magyarországon a második legmagasabb az egy főre jutó biztonsági alkalmazottak száma) azt eredményezte, hogy sok egykori huligán átállt, és a hivatalos – kvázi állami – biztonsági rendszer részévé vált.”
A Daily Mirrorban megemlékeztek arról a bizonyos mérkőzésről is a régi Wembley-ben (1953. november 25, Anglia–Magyarország: 3–6), „amikor a mágikus magyarok megszelídítették a legyőzhetetlen oroszlánokat”, ráadásul hat hónappal később a britek 7–1-re kaptak ki Budapesten, és máig ez az angol válogatott legsúlyosabb veresége. Hát, mostanában akár a hat-hármas, akár a hét-egyes magyar győzelemre elég kevés esély mutatkozik. Egyébként az a bizonyos hat-három volt az egyetlen győzelmünk Angliában, és utoljára 1962-ben nyertünk ellenük, Chilében.
Hatalmas tömeg hömpölygött a Wembley felé (Fotó: Lukács Csaba)
Másfél órával a kezdő sípszó előtt már hatalmas tömeg hömpölygött a metróállomástól a stadion felé. Sokan jöttek családostól: anya, apa, gyerekek – a tömegben meglepően sok volt a kisgyerek. Egy suhancokból álló társaság megkért, hogy készítsek róluk egy fotót a telefonjukkal. Megkérdeztem, mire számítanak. Nyerünk, mondták magabiztosan, mire rákérdeztem a szerintük várható eredményre is, hozzátéve, hogy magyar újságíró vagyok. 3–0, mondták, gyaníthatón szerények akartak maradni. A magyar csapatnak ugyanis nem megy túl jól (vasárnap Budapesten kaptunk ki az albánoktól), a jelenlegi brit válogatott pedig az utóbbi évtizedek legerősebb csapata.
Az angol szurkolókban még élénken élnek a budapesti sérelmek: a magyar himnusz alatt többen fütyültek, a brit kemény mag egy része végig énekelt, és nem az Isten, áldd meg a magyart tanulták meg az alkalomra. Egyébként nagyon sokan jöttek el, a 90 ezres arénában csak három felső szektor maradt üres.
A mérkőzés ötödik percében verekedés tört ki a hivatalos tájékoztatás szerint nyolcszáz főnyi magyar szurkolótábor szektorában – mivel a sajtópáholytól a lehető legtávolabbi részen voltak, nem lehetet megállapítani, hogy pontosan mi történt, de az látszott, hogy nagy a tumultus és bementek a rendőrök is. Mindenesetre a bíró nem állította meg a játékot és a kedélyek hamar lecsillapodtak.
Verekedés tört ki a magyar szektorban (Fotó: Lukács Csaba)
Ahogy várható volt, az angolok támadtak, de a magyar csapat jól állta a sarat. Sőt, a huszonharmadik percben Luke Shaw eltalálta Loic Négo fejét a brit tizenhatoson belül, magyar büntető! Sallai Roland áll a labda mögé, Pickford balra megy, ő jobbra lő, vezetünk! Az első félidő hajrájában eléggé beszorultunk, a harminchetedik percben az első angol kapura rúgás mindjárt az egyenlítő gólt is hozta: egy beívelés után bizonytalankodtak a védők, John Stones nagyjából egy méterről bepöckölte a labdát a magyar hálóba. 1-1-es döntetlennel mehettek szünetre a csapatok – a magyarok sokkal bátrabban játszottak Londonban, mint két nappal korábban Budapesten a messze nem olyan játékerőt képviselő albánok ellen.
A tizenegyes előtti pillanatok (Fotó: Lukács Csaba)
Az angol szurkolók a második félidő elején is elénekelték a himnuszukat, aztán minden úgy folytatódott, ahogy előtte: ők támadtak, mi védekeztünk, de néha szépen felértünk az angol kapu elé.
A hazaiak labdabirtoklása nyomasztó volt ugyan, de ha kicsit bátrabban lövünk kapura a második félidőben a tizenhatoson kívülről, lett volna esély – sajnos a mieink a jobbnál is jobb helyzetet akartak teremteni. A hajrára a műsorvezető nagy tapsot kapott, amikor bemondta a hivatalos nézőszámot: 69 380. Gól már nem esett, így a magyar csapat jókora meglepetésre döntetlent harcolt ki a jóval esélyesebb angol csapat ellen a Wembley-ben.
