Talán több éve is van már, hogy megvettem azt a kis kompakt fényképezőgépet, ami tökéletesen kielégíti az igényeimet, s kifejezetten jó minőségű, kinyomtatható képeket tudok készíteni vele. A fotókat természetesen én is az asztali számítógépemben tárolom. A korábbi gépemhez illesztőprogramot kellett letöltenem ahhoz, hogy meglegyen a szükséges kapcsolat a fényképezőgép és a számítógép között, de ehhez még erre sem volt szükség. Amikor csatlakoztattam egymáshoz a két készüléket, a számítógép azonnal fölismerte a fényképezőgépemet, s indíthattam a képek áttöltését.
Minden simán és olajozottan működött, aztán nemrég becsapott a mennykő. Összekapcsoltam a két gépet, hogy néhány új fotót áttöltsek, mire a számítógép közölte velem, hogy nem ismeri föl a csatlakoztatott készüléket. Először nem akartam hinni a szememnek, megdörzsöltem, hogy jól látok-e. Mi van? Mi baja van ennek? Mit akar? Többször is megszüntettem, majd újra létesítettem a kapcsolatot, de az eredmény ugyanaz. Bénultan ültem a székemben. Ez nem lehet igaz! Kikapcsoltam, majd újraindítottam a számítógépet – az eredmény ugyanaz. Megmozgattam az összes kábelt, csatlakozást: semmi. Rettenetesen dühös lettem.
A párom azt kérdezte, nem cseréltem-e kábelt, de miért cseréltem volna, amikor minden rendben működött? Javasolta, próbáljak meg egy másik USB-portot: az eredmény ugyanaz. Aztán, mivel kábelekről már volt szó, váratlan ötlettől vezérelve kiiktattam a hosszabbítót a két készülék között, s anélkül… és lőn világosság!
Most akkor mi van? Elromlik egy kábel? Egy darab drót? Hogy a fenébe tud elromlani egy darab drót? Vagy olyan technikai színvonalon élünk, hogy a gyártó cégek már ezt is kidolgozták, ezt is kikísérletezték? Hogy egy szaros csatlakozókábelt is évente cserélni kelljen, a régi meg mehet a kukába, úgysincs még elég szemét ezen a bánatos bolygón? Számomra ez az egész így teljességgel fölfoghatatlan. És akkor eszembe jutott, hogy nem is kell olyan sokat visszamenni az időben, amikor még teljesen másképp működött minden. Akkor, ha valaki valamit gyártott, valamit előállított, akkor minden energiáját és minden tudását arra használta föl, hogy a produktuma a lehető leghosszabb ideig álljon a használója rendelkezésére. És a használója örömét lelje ebben, mert jó az, amit megvásárolt, benne van a mester tudása, tapasztalata és természetesen a szorgalma, igyekezete is. Az ilyen használati tárgyaknak lelkük van. Megérdemlik a tiszteletet.
Fölfoghatatlan számomra, miként változhatott ekkorát a világ, s mi ebben partnerek vagyunk. 180 fokos fordulat zajlott le, minden a visszájára fordult. Manapság nem az a cél, hogy ha vásárolok valamit, az engem minél tovább és minél jobb minőségben szolgáljon, á, dehogy! Az a cél, hogy minél előbb romoljon el, minél előbb váljon használhatatlanná, lehetőleg ne lehessen javítani se, dobjuk a kukába, és vásároljunk újat.
S hogy ezt a bűvészmutatványt miként tudják megetetni velünk? Nos, ezt a célt szolgálja a reklámvilág. Az egész életünket, napjaink 24 óráját átszövő, mindenhonnan felénk zúduló hazugságáradat, ami elhiteti velünk a legképtelenebb őrültségeket is. És mi következetesen fölülünk ennek a csábításnak, hamis illúziókba ringatjuk magunkat, mert jól akarunk járni! S ha a reklám azt mondja, hogy akkor járunk jól, ha… és most nem sorolom az agyzsibbasztó képtelenségeket, mert csak fölidegesítem magam.
Lehetséges, hogy annyira át van már mosva az agyunk, hogy ezt az egészet észre sem vesszük? Hogy már minden így természetes? Elhitetjük magunkkal, hogy ez így jó? Ez szolgálja a boldog jövőt, ez a fejlődés útja? Gondolkodjunk már el egy kicsit: milyen világ az, ami tömény és folyamatos hazudozásra épül? Aminek az az egyetlen célja, hogy átverjen, hogy megvezessen bennünket, fogyasztógéppé silányítson minél több földlakót? Hova vezet ez az út? Vagy ez senkit nem érdekel? Carpe Diem! – a többi mehet a kukába!
Hamarosan ott fogunk kikötni mi mindannyian!
