Egy a természettel: ezzel a mottóval reklámozzák országszerte óriásplakátokon a nemsokára induló Vadászati világkiállítást, amelynek idén hazánk ad otthont. A 10 tonna szarvasagancsból készült kapuról és a közel 70 milliárdos állami (tehát adófizetői) támogatásról elhíresült eseménynek most a jelmondatát, illetve annak igazságtartalmát vizsgálom meg egy kicsit közelebbről.
A kérdés az, hogy mi köze az echte természethez annak a gyakorlatnak, ami ma vadászat címszó alatt történik Magyarországon (ez más országokban eltérő lehet, fókuszáljunk most tehát hazánkra). A hazai vadászható vadállomány (ami zömmel prédaállatokból áll) jelentősen túl van tartva, ami azt jelenti, hogy messze nagyobb populációk vannak fenntartva mesterségesen, mint amekkorák természetes körülmények között, emberi beavatkozás nélkül léteznének. A természetellenesen nagy egyedszámok egyrészt annak köszönhetőek, hogy a több ezer éves emberi hatásra Magyarországról mára nagyrészt eltűntek azok a ragadozó fajok (például farkas, hiúz), amelyek szabályoznák a prédaállatok populációját. Másrészt a természetes körülmények között korlátozottan rendelkezésre álló táplálékot a vadásztársaságok mesterségesen pótolják, vagyis főleg a téli szezonban a vadakat is etetik, hasonlóan a haszonállatokhoz.
A régóta konfliktusos természetvédő-vadász kapcsolatban csak elsőre tűnhet meglepőnek, hogy éppen az előbbi társaság szorgalmazza bizonyos vadászható állatfajok egyedszámának csökkentését. Valójában ezen semmi meglepő nincsen: aki alapszinten ismeri a természet, az ökológiai rendszer működését, az tudja, hogy nem egyes egyedekben, hanem fajgazdag élőhelyekben, azok komplex működésének fenntartásában érdemes gondolkodni. Ebből a szempontból pedig 1-1 faj túlszaporítása ugyanúgy probléma, mint más fajok eltűnése.
A vadászható fajok túltartását persze gazdasági szempontból értjük: a vadászat nagy biznisz, amely nagyrészt tehetős nyugat-európai polgároknak szolgálja fel az élményt, amely a fentiek értelmében nem éppen „Egy a Természettel”, legfeljebb a városi környezethez szokott üzletemberek hétvégi kiruccanása keretében tűnik annak. Ennek valójában súlyos negatív hatása van a természetes környezetre nézve, hiszen 1-1 állatfaj túlszaporítása az általa fogyasztott vagy bolygatott élőlények eltűnésével fenyeget. Ennek ékes példái a vaddisznók által teljesen feltúrt erdőrészek, amelyekben egykor értékes növényfajok alkották az avarszintet.
De nézzük meg a másik oldalról, a vadász szemszögéből is a helyzetet! A pénzbeli ár megfizetése után az eredmény, vagyis a lőtt vad biztosított, hiszen azért etetik bőszen ezeket az állatokat, hogy minél többet lehessen aztán kilövetni jó pénzért a külföldi turistákkal. A vadász-vad viszonylatban nem éppen kiegyenlítettek az esélyek. A profi csapat által segített, vadászkutyákkal, távcsöves puskával és minden egyéb modern eszközzel felszerelt vadásznak nincs túl nehéz dolga az elé űzött vaddal szemben. Működik ez, futószalagszerűen. Az ebéd pedig már tálalva, csak nehogy lekéssék az urak az összkerék meghajtású, sokmilliós terepjáróval az agyonjárt erdei utakon zötykölődve.
Szóval nekem az „egy a természettel” szlogen hallatán egy vadászó-gyűjtögető ember képe sejlik fel, aki tényleg benne élt abban a természetben, amiből a táplálékát szerezte, és kezdetleges eszközeivel nagyjából egyenrangú ellenfele volt az adott prédaállatnak. A modern vadászatot és a magyarországi természet állapotát tekintve viszont már alapvetően más a helyzet. Így az emlegetett jelmondat nem több, mint egy giccses marketingüzenet, amivel eladható a termék, amit jelen esetben vadászati világkiállításnak hívnak. Vagyis egy jól hangzó hazugság. Az igazság kevésbé hívogató üzenete mondjuk így hangozhatna: „Egy Semjén Zsolt természetével”.
A szerző a Karátson Gábor Kör önkéntese
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
