Tab 22 év után leköszönő polgármestere fogalmazta meg, hogy „nem is biztos, hogy ezek a protestszavazók annyira ismerték az önkormányzati választáson induló jelölteket, csak azt mondták, hogy ha fideszes, akkor köszönjük, nem kérünk belőle”. Figyelemre méltó gondolat. Vajon hány településen és milyen arányban számított az, hogy a jelöltek közül ki milyen színekben játszik? Vagy megfordítva: mennyire volt döntő az, hogy a jelölt hogyan „játszik” – mik a céljai –, pláne, hogy mennyire hallja meg a választói hangját? Általánosan megfigyelhető, hogy az önkormányzati választások is nagyobb részt eltávolodtak a helyi problémák megoldására vonatkozó stratégiák ütköztetésétől, a programalkotástól és az ezekről való vitától. Győzzön a jobbik – de hogy ki az, abban a célkitűzések és egyéni kvalitások keveset számítanak, és mindent visz a párthovatartozás (vagy nem tartozás).
Pedig szükség lenne végre arra, hogy közbeszédünk a „ki képviseljen” kérdéséről a „mit képviseljen” felé forduljon. Hogy ne azt nézzük, hogy kinél a kassza kulcsa („még mindig jobbak, mint a tudjátok, kik” – halljuk), hanem azt, hogy mire akarja költeni; sőt még inkább, hogy mire akarjuk, hogy költse a kasszát. Mert azért mégiscsak az az elsődleges, hogy merre megy az a bizonyos hajó, és csak másodlagos kérdés kellene, hogy legyen, hogy ki a kormányos. No, de ki mondja meg, merre menjen?
A 2026-os országgyűlési választásokra előretekintve kíváncsian várjuk, kik ajánlkoznak fel, hogy képviselők legyenek. Kik vállalják a megméretést? Az, hogy nekünk elsősorban azt kéne megmondanunk, hogy mit képviseljen a választás majdani győztese, már vajmi kevéssé foglalkoztatja a közbeszédet. Arra jóval több időt kéne szánni, meg, ugye, olyan bonyolult ez, nem is értünk hozzá – mondják meg azok, akik képviselni akarnak minket. Nem akarunk ezzel foglalkozni – jaj, csak még egy feladatot a rohanó hétköznapokba ne! Ha valaki akarja, persze csinálja, de a programalkotásnak úgy sincs semmi értelme, mert a „nagypolitika” majd mindent felülír, meg azok a többi választók, akik nem olyan tudatosak, úgyis ők döntik el a dolgot. Igaz?
Mit képvisel hát a képviselő? Mára már nem a választóit, hanem a pártját; annak programját, (esetenként változó) ideológiáját; a pártja megmondóembereinek véleményét, a csapból is folyó, könnyen megjegyezhető szlogeneket – ezt képviseli a választók felé. Hisz’ a frakciófegyelem mellett a jogalkotás szavazásait szinte automatizáltnak láthatjuk, ott nincs sok képviselni való. Nem választói képviselet van a döntéshozatalban, hanem a döntéshozó képviselete, és az is leginkább csak a szavazólapokon – egy név a pártlogó mellett. Nem meglepő hát, ha az önkormányzatok igényei, panasza visszapattan a „nagypolitika” elefántcsont tornyáról; ha még a kormányzópártok polgármestereinek szakmai javaslata is eredmény nélkül hullik vissza. A „nagypolitika” csinálóinak nem kell sem jó tanács, sem vélemény helyi szintről, még saját párttársuktól sem.
A „civilkedők” – akik az önkormányzati választásokon egyre jelentősebb sikereket érnek el – nem tudják a pártjukat képviselni, mert nincs nekik. A saját politikájuk, világképük (lelkiismeretük) szerint élhetnek a választók felhatalmazásával. Nekik sem árt azonban emlékezni arra, hogy felhatalmazásuk nem saját terveik megvalósítására, hanem a választói akarat végrehajtására szól.
Éppen ezért sem a pártszínekben eljáró, sem a civil önkormányzati képviselők nem inthetnek búcsút a választóiknak a következő önkormányzati választásig. Ügyről ügyre keresni kell a választók akaratát, mert bár közjogilag megvan a felhatalmazás a döntésre, de annak tartalma nem a képviselő egyéni véleményén, hanem a választók álláspontján kell, hogy alapuljon. Akik, ha a nagypolitikával nem is állnak (állhatnak) szóba, helyi, őket érintő ügyekben egyre inkább kell, hogy igényeljék a részvétel lehetőségét.
A nagypolitikának pedig észlelnie kell, hogy bár az önkormányzati kassza kulcsa valóban nála van (mert elvette), a választókkal való kapcsolattartás, a választói akarat megismerése és formálása a helyi képviselők lehetősége.
És mit tehet az önkormányzati képviselő a 2026-os országgyűlési választás kapcsán? Azt, ami a települése érdeke – hiszen ennek képviseletére kapott felhatalmazást –, azt, hogy bábáskodik a helyi közakarat megformálása körül. Hogy legyen mit felmutatni majd az országgyűlési választás jelöltjeinek; hogy egyértelműen és megkerülhetetlenül látható legyen a választói akarat – nem a képviselők személye, hanem a képviselendő ügyek tekintetében.
Meggyőződésem, hogy a függetlenként felhatalmazást kapott polgármestereknek és képviselőknek meg kell maradniuk függetlenségüknél; akárhogy és akármerre húzná őket a nagypolitika. A választói felhatalmazás esetükben a független képviseletre szól, mint ahogy a pártdelegáltak felhatalmazása pártjukhoz is kötődik.
Azért, hogy a kassza kulcsának mindenkori őrzői jobban meghallják a helyiek hangját, a legtöbbet azzal tehetjük, ha a részvételi demokráciát élmény szinten „megtanítjuk” a saját választóinknak. „De hát akkor mindenki hozzá akar majd szólni. Akkor a sok véleményből csak széthúzás lesz. Úgyse tudnánk semmiben megállapodni. Nálunk ez nem szokás, és nem is akarják ezt a választók” – mondhatnánk.
Ha változtatni akarunk a településeink sorsán, akkor nincsen más út. Mint ahogy otthon is megbeszéljük, hogy ki vigye le a szemetet, településeinken is meg kell beszéljük ügyes-bajos dolgainkat. Nem elég beszélni a dolgokról, a dolgokat meg kell beszélni; csak ott születhet közakarat, ahol vesszük az időt és fáradságot az érvek őszinte és érdemi ütköztetésére. Így születhet olyan program, aminek végrehajtása szilárd felhatalmazáson alapul.
A magyar ellenzéki szavazók egy része lázban ég, mert felbukkant egy ember, aki késznek mutatkozik arra, hogy az ellenzéki szavazók helyett csináljon egy jobb országot. Ugyan elhangzott részéről többször, hogy egyedül nem megy – de megszólítva mégis kevesen érzik magukat. Majd ha kiérdemelte a bizalmukat; majd ha elmondta, amit hallani akarnak.
Holott éppen nekünk – választóknak – kéne elmondani, hogy mit akarunk; nemcsak egy új jelöltnek, de a meglévőnek is, és nemcsak az országgyűlési választáskor – majd, két év múlva –, hanem most: hónapról hónapra, ügyről ügyre!
Sokan kíváncsian várják, hogy megalakul-e az ellenzéki térfélen – országos szinten is – egy olyan alternatíva, amire „érdemes szavazni”; de eszükben sincs bármely párt helyi szervezetéhez kapcsolódni, sőt még bármilyen közéleti fórum létrehozásától, azon való részvételtől is ódzkodnak. „Ne beszéljünk politikáról, csak vitatkoznánk.” Aztán majd akár ide, akár oda, de fanyalogva húzzák be az X-et. Ha behúzzák.
Be kell látnunk, az, hogy megtörténik-e az a valami, amit akarunk, rajtunk is áll. De ehhez először azt kéne tudnunk, hogy mit akarunk.
A szerző Solymár megválasztott polgármestere
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/31. számában jelent meg augusztus 2-án.
