Régóta követem a Momentumot, részint a kezdetekkor belé helyezett lelkesedésem, részint személyes érdeklődésem folytán, ami a politika és a nyelv kapcsolatán keresztül próbálja érteni és láttatni a világot. Ez alatt a néhány év alatt kialakult benyomásom, hogy a Momentum mára végképp annak a történetévé vált, hogyan süpped el egy hazaszerető, szabadságszerető, reformer és – a szó legnemesebb értelmében – európai gondolat egy annál sajnos szellemileg és intézményesen jóval megalapozottabb, terméketlen és parttalan nyilvánosságban. E nyilvánosság résztvevőit sorolhatnánk napestig a jövő- és önkép nélküli pártoktól a „liberális” értelmiségig, amely kulturális ízlése és a nemzettől való nyelvi, érzelmi távolságtartása az egész garnitúrát keretezi, illetve a Hont Andrásokig, akik – noha magukat a nyilvánossággal szemben mutogatják nagy buzgón – sajátos cinizmusukkal csak ennek a nyilvánosságnak a stabilitását erősítik.
Noha politikailag megalázó eredményeket produkál, ez a nyilvánosság rendkívül erős: komoly belső kohéziója, összetartása van, ami a nemzet jövőjét alkotó termékeny vitáktól a legtávolabb eső, terméketlen napi veszekedést tartja fenn kulturális ízlésként, divatként – lásd noÁr és Hont András „vitáját”. De ami ennél is fontosabb, hogy a történelem, a nemzet és a közös sors minden gondolatától való viszolygása okán ez a nyilvánosság valósággal képtelen arra, hogy bármilyen versenyképes politikai nyelvet létrehozzon, érleljen, működtessen. Nos, saját stabilitása folytán ennek a nyilvánosságnak és nyelvi jellegtelenségnek kellene megküzdenie az olyan típusú nyelvi világgal, mint amilyet a miniszterelnök Zalaegerszegen előadott, és ami – ellentétben ennek a nyilvánosságnak a nagyon kifinomult meggyőződésével – nem az emberek ostobaságára játszik, hanem a történelmi tudás, a párhuzamok és a reprezentációk sokszínű koherenciáján keresztül hoz létre egy belső igazságot, ami a legtöbb figyelmes hallgatót megejti, de legalábbis elgondolkodtatja (ha valóban a miniszterelnök beszél, és nem a Megafon).
És bumm, öt-hat éve megjelent a Momentum a maga szenvedélyes, de nem pátoszos, nyugatias, de nem a hazától elidegenedett, liberális, de nem identitást vesztett tenni akarásával. Csak most jövünk rá, hogy esélye sem volt abban a küzdelemben, amit nem csupán a pártellenzék, de egy teljes kulturális miliő ellen vívott, ami ezt a pártellenzéket napjainkig fenntartja, kíváncsi rá, veszekedik rajta, állást foglal benne. Nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb ez a nagy, kövér, piszkos mocsár bekebelezi a Momentumot, magával rántja az unalmas jellegtelenségbe, a nemzet gondolatával való kapcsolatnélküliségbe, semmilyenségbe. Ehhez két egymásba kanyarodó út vezetett – egy a választást megelőző taktikázásokon, egy pedig azon a nyilvánosságon keresztül, ami a saját terméketlen kulturális kódjait kényszerítő erővel alkalmazza minden nemzeti gondolattal és innovációval szemben. Mivé lett mára a Momentum? Nem több, mint tünete saját szellemi és kulturális környezetének – ezek vagyunk mi, akik az alatt kommentelünk, azt olvassuk, arról beszélünk, arról veszekedünk, amiről nem kellene.
Ha a Momentum versenyképes politikai erő akar lenni, ettől a nyilvánosságtól kell függetlenítenie magát. Az önmagával való szembenézés talaján kell hangot adnia egy szabadságszerető, reformkori narratívának. Eggyé kell válnia a nemzettel – szembesítenie a nemzetet önmagával, és szeretve (de nem kritikátlanul rajongva) vezetnie azt egy új önmaga felé, ami mégiscsak osztozik valamiben régi önmagával. Talán ezt hívják hazaszeretetnek.
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/51. számában jelent meg december 16-án.
