Merre menjen Magyarország a 21. században?

Merre menjen Magyarország a 21. században?

Orbán Viktor, valamint Hszi Csin-ping kínai államfő és felesége Pekingben (Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Minden jel szerint mostanában van a magyarság ezeréves történetének legsúlyosabb politikai válságában, ami már azért is érdekes, mert világszerte számtalan nagyon súlyos válságot láthatunk, kezdve a környezetszennyezés nyomán jelentkező klímaválsággal és a szintén azzal összefüggő zoonózisokkal, vagyis az állatokról az emberekre átugró járványokkal, mint amilyen például a Covid-19 is napjainkban, valamint ne feledkezzünk meg a szintén nem jelentéktelen politikai és társadalmi válságokról szerte a világban. De térjünk vissza most Magyarország válságához! A 21. század elejére Magyarország válaszúthoz érkezett: menjen tovább Nyugatra, az Európai Unió felé, avagy inkább forduljon vissza, és haladjon Keletre, Kína és Oroszország irányába? Sajnálatos módon a hazai politikai elit láthatóan nem képes eldönteni ezt a kérdést, az egyik csoport az Európai Unió, a másik inkább Kelet-Ázsia és Oroszország felé rángatná az országot, bár a legújabb fejlemények azt mutatják, hogy a keleti nyitás leghatározottabb képviselői a Fideszben (vagyis Orbán Viktor és szűk köre) mintha meggondolták volna magukat, és inkább mégiscsak szeretnének bennmaradni az unióban, persze csak akkor, ha saját elképzeléseiket ott tudják érvényesíteni…. A lakosság meg láthatóan nem tud dönteni, sőt talán magát a kérdést sem igen érti.

Figyelembe véve az elmúlt több száz év csalódásait, vélt vagy tényleges veszteségeit, nem meglepő ez a kérdésfeltevés és a lakosság bizonytalansága. Az elmúlt évtizedek, sőt akár évszázadok során mi, magyarok abban a mítoszban éltünk és élünk ma is, hogy már több száz éve „önzetlenül védelmeztük a Nyugatot”, amiért aztán az önző Nyugattól semmilyen viszonzást nem kaptunk, sőt, a nyugatiak még igyekeztek is kihasználni a magyarokat. Azt már rendszerint kevesen tudják, illetve elfeledik, hogy a török háborúk idején a török elleni magyar hadi kiadások jelentős részét a nyugat-európaiak fedezték, enélkül esély sem lett volna arra, hogy az ország felszabaduljon a török hódítás alól, és talán csak a 19. század végére, a 20. század elejére, esetleg orosz segítséggel sikerült volna kiverni az oszmán törököket Magyarországról, ahogy az a Balkánon is történt.

A magyarok áldozati szerepére vonatkozóan több történelmi eseményt szoktak felemlegetni, mint például:
● a tatárok elleni hősies védekezést;
● elszánt szembeszállást a török hódítókkal;
● véres harcokat az Osztrák-Magyar Monarchia keretei közt Oroszország ellen az I.. világháború idején;
● szembeszállást a bolsevista Szovjetunióval a II. világháború során;
● és végül, de nem utolsósorban, hősies szembeszállás az oroszokkal és a kommunistákkal 1956-ban.

Jobban belegondolva azonban látható, hogy ezek az események korántsem voltak olyan egyértelműek, mint ahogy azt Magyarországon sokan vélik akár napjainkban is, és azt is látni kell, hogy ezen „áldozati szerep” meggyőződések kialakulását nagyrészt a rendszerváltást, a piacgazdasági átmenetet övező csalódás váltotta ki, erősítette fel. Ugyanakkor ezt a feltevést, vagyis a „Kelet felé fordulást” erősíti az a mítosz is, amely szerint a „Nyugat hanyatlik”, miközben a Kelet (azon belül is elsősorban a Távol-Kelet, Kína és szövetségesei, illetve a kínai utat követő többi ország a távol-keleti térségben) dinamikusan fejlődik.

Ezekkel a nagyrészt önsajnálaton alapuló elképzelésekkel valószínűleg több komoly probléma is van.

Először is, egyáltalán nem biztos, hogy „a Nyugat hanyatlik”. Ezt az állítást már a 19. század vége óta folyamatosan emlegetik szerte Európában, több német gondolkodóra, mint például Schopenhauerre, Nietzschére és az őket követő Oswald Spengler német filozófusnak az először 1918. április 20-án kiadott, majd később többször átírt „A Nyugat alkonya” című könyvére hivatkozva. Spengler könyve óta szinte intellektuális divat a „Nyugat hanyatlásának” a felemlegetése. Nem meglepő módon – bár maga Spengler határozottan elutasította a nemzeti szocializmust – a liberális demokráciákkal szemben a tetterős, gyorsabban növekvő tekintélyelvű európai diktatúrákkal szokták volt összehasonlítani az állítólag hanyatló, liberális Nyugatot. Ezt az érvelést aztán kisebb-nagyobb módosításokkal átvették a kelet-európai szocialista országok hivatásos ideológusai is a második világháború után, és nem véletlen, hogy az 1990-es piacgazdasági átmenet feltűnő sikertelensége nyomán napjainkban ismét sok követője akad ennek az elképzelésnek.

Másodsorban az is problémája a Kelet felé nyitó elképzelésnek, hogy nem veszi figyelembe, hogy Keleten egészen más értékrendszerek élnek az egyes emberekben és az egyes társadalmakban is, mint Nyugaton vagy akárcsak Magyarországon. Amit könnyedén meg lehet csinálni a világ keleti részén, egyáltalán nem biztos, hogy sikerrel alkalmazható lehetne Nyugaton vagy például Magyarországon. Közismert, hogy a keleti társadalmak sokkal inkább közösségi jellegűek, míg Nyugaton (és tegyük hozzá, Magyarországon is) az individualizmus jóval erősebb. A kulturális globalizáció kis mértékben egységesítette ugyan az egyes kultúrák attitűdjeit, de ennek a globalizációnak az egységesítő hatásai például Geert Hofstede és szerzőtársai szerint még napjainkban sem voltak képesek arra, hogy semlegesítsék az egyes kultúrák jelentős különbségeit. Éppen ezért valószínűleg nem nagyon lenne lehetséges a különböző kultúrákban sikeres megoldásokat a világ más részein alkalmazni.

Harmadsorban naivitás lenne feltételezni, hogy míg a nyugatiak alapvetően egy hálátlan csapat, addig a keletiek sokkal önzetlenebbül lennének hajlandók támogatni a magyarok gazdagodását. Jó példát jelentenek erre azon kínai beruházások, amelyek Afrikában több országban is a természet szinte teljes kizsigereléséhez, a lakosság elszegényedéséhez, a helyi oligarcha politikusok meggazdagodásához vezettek, vagy nézzük csak a kínai hiteleket például Montenegróban, ahol a helyi kormány kénytelen volt az Európai Unióhoz fordulni, hogy segítsenek visszafizetni a korábban felvett egymilliárd eurós kínai hiteleket.

Negyedrészt fontos lenne annak a belátása is, hogy az elmúlt pár száz év során a Magyarország által elszenvedett csapások és balsorsok nem mind a galád nyugatiak aknamunkájának voltak köszönhetők, hanem sok esetben mi magyarok magunknak hoztuk azokat össze. Így fontos lenne végre tisztán látni, hogy a trianoni békediktátum nemcsak a franciák, a románok, a délszlávok vagy a szlovákok gonosz és aljasa mesterkedései miatt következett be, hanem a korábbi magyar nacionalizmus is nagy mértékben hozzájárult a Magyarországon élő nemzetiségek elidegenítéséhez. Ugyanakkor az is tény, hogy a feldühödött nemzetiségek (ahogy azt Ormos Mária megjegyezte egy helyütt) az első világháború után „a magyarokat megszégyenítették, megalázták, és ezt egyetlen nép sem viseli el lelki károsodás nélkül… minden pártban és minden egyes emberben felülkerekedett a bosszú, a revízió vágya, és csak a mértékben voltak különbségek”.

A rendszerváltás csalódásai után nem meglepő, hogy a Trianon okozta korábbi sérelmek elemi erővel törtek fel Magyarországon. Ugyanakkor azt is látni kellene, hogy az első és a második világháborút nem vesztette volna el az ország, és Trianon, illetve annak 1945 utáni megerősítése Párizsban sem következett volna be, ha Magyarország nem keveredik bele e két világháborúba. Míg az I. világháború idején – lévén Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchia része – nem lett volna könnyű a háborúból kimaradni, de a második világháborúba mi, magyarok önként sétáltunk be, annak ellenére, hogy a németek nem is igen vágytak erre a részvételre. De valószínűleg az első világháborúból is jobban lehetett volna kijönni egy értelmesebb, kevéssé nacionalista nemzetiségi politika esetén.

Ötödször is, bár nyilvánvaló, hogy a piacgazdasági átmenet során a nyugatiak nagy mértékben igyekeztek pénzügyileg és hatalmi téren jól kijönni abból – hiszen éppen ez a kapitalizmus lényege –, de azért az is valószínű, hogy feltehetően a keleti kapitalisták sem lettek volna ehhez képest sokkal nagyvonalúbbak, sőt. Nagyon valószínű, hogy a második világháború után Magyarországon is megjelent „szocialista” vagy más néven „kommunista” rendszer számos vonását a keleti, orosz gyakorlatból örökölte, ahol a tatár hagyományok és Oroszországban (illetve a Szovjetunióban) a Rettegett Iván-féle tradíciók is élénken éltek és erősen meghatározták a Sztálin féle rendszert, sőt, még a mai – állítólag felvilágosult és demokrata – Oroszországban is időnként felsejlenek ennek nyomai. Mindez azt valószínűsíti, hogy amennyiben Magyarország a Nyugat helyett Kelet felé fordult volna vagy fordulna majd a jövőben, valószínűleg nem lenne az ország helyzete sokkal rózsásabb…

Hatodsorban azt is látni kell, a legújabb közgazdasági és társadalomtudományi elemzések szerint a gyors gazdasági növekedés nem minden esetben jelent harmonikus és fenntartható fejlődést. Erre éppen maga Kína jelenthet jó példát, hiszen a kétségtelenül gyors (ámbár napjainkban éppen lassuló) kínai gazdasági növekedés nagyon jelentős környezetszennyezéssel párosul, és ezért a kínai fiatalok nagyon nagy része kénytelen szemüveget viselni, mivel fiatalságuk nagy részét házakon belül, otthon vagy az iskolában töltik, mivel a szennyezett levegő miatt egész egyszerűen nem lehet kimenni hosszabb időre a szabadba. A négy fal közé zárt, az idő nagy részében csak közelre, például a számítógép képernyőjére bámuló fiatal kínaiak esetében a szemmozgató izmok elsatnyulása szükségszerűnek látszik. Hasonlóképpen, ahogy azt korábban írtuk, a mindent központilag ellenőrző és szabályozó társadalom is nehezen lenne elviselhető egy európai ember számára. Tehát nagyon valószínű, hogy Kínában a gyors gazdasági növekedés nem járt együtt jelentős társadalmi-gazdasági fejlődéssel, és annak nagyon sok káros következménye is volt…

Mindezek együttesen azt sugallhatják, hogy miközben a magyar lakosság nagy része nem igazán érezné jól magát hosszabb távon egy keleti, orosz-kínai típusú társadalomban, onnan már nem lenne igazán egyszerű a visszaút Nyugat felé. A brexit, vagyis Nagy-Britannia kilépése az EU-ból jól mutatja, hogy nagyon nagy ára lehet a kilépésnek, és éppen ezért talán mégiscsak jobban tennénk mi, magyarok, ha folytatnánk az elmúlt ezeréves törekvéseinket, és mégiscsak a Nyugat felé haladnánk tovább…

A szerző közgazdász

A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Karácsonyi akció!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – Áchtung Baby