Nem kérdés – sajnos nem is titok –, hogy a manipulált választási rendszeren keresztül (ennek folytán természetesen jogszerűen) megválasztott magyar kormány ellenzéke pártügyi, szervezeti és lélektani szempontból egyaránt romokban hever. Célját és ambícióját vesztett, zavart, megosztott, a rezsimre és önmagára is haragvó, heterogén gyülevészség; a hangadók fotelforradalmároznak, a fotelforradalmárok hangadóznak, mindenkinek igaza van, senkinek nincs igaza. A belső tébolyt valamelyest menti a kínzóan érvényes (bár sajnos elméleti) dilemma, hogy mi az istent lehet tenni egy istentelenül istenező Tartuffe-kormánnyal szemben – de attól tartok, ma nem az álkeresztény szemforgatás a leglényegesebb kérdés, még csak nem is az, hogy pontosan hány körzetben hány tucat szavazattal lett volna meg az a kitudjami, ami miatt most más lenne minden, mert a lenne az lenne, a most pediglen most.
Ennek fényében sejthető, hogy hasznavehetetlennek tartom az egymás közti gyűlölködést, például a noÁr, pardon, a noÁr a mozgalom neve, szóval a Molnár Áron körül felhabzott diskurzust. Személy szerint nem tudom eldönteni, számomra a dalai által kiváltott, átütő cringe-élmény vagy a kényszeres bulizással egybekötött forradalmár-ripacskodás okozta sokk az erősebb, csakhogy ez mind az én ízlésem, bennem zajlik, jelentősége nem számottevő a tüntetési hullám(ok) megítélésekor. Lehet és érdemes egy ital mellett csevegni arról, hány szempontból volt rémületes a hiperaktív Petőfi-karikatúra beszéde a legutóbbi tüntetésen, el lehet mélázni azon, milyen kár, hogy bár minden céljával egyetértek, nem vagyok képes felvállalni ezt a kínkeserves kommunikációt. A valódi baj mégis az, hogy a kata elpusztítása másfél hétig volt érdekes ebben az országban, az SZFE és a többi egyetem kiszervezésének ügye csak picit bírta tovább a kifingás előtt, így sajnos a jelenlegi törekvések sem tartanak sokáig, és ez nem azon fog múlni, hogy Mozgalom úr óbégat a színpadon, vagy egy remegő térdű gyakorló tanár olvas fel a Btk.-ból.
Hasonlóképpen a kormánykritikában is rangsorolni, súlyozni kellene valahogy. (Disztingválni akarunk, de nem mindegy, hogyan – bocsánat, abbahagytam.) Az eltérő diagnózisok és megoldási javaslatok – egyre terhesebb és kiábrándítóbb – latolgatása közepette a korábbinál jóval többször hallom az érvet: ez a mocsok Fidesz mindent megmér, napi szinten kutatja, mire van igényük az embereknek, majd kiszolgálja ezeket az alantas, ösztönös vágyakat, előítéleteket, butaságokat. És akkor ez a kritika. Hogy ez rossz. Túl azon, hogy a két perccel korábban még diktatúrát kiáltó, állami terrorra panaszkodó okoskodók ezzel tökéletesen lenullázzák a demokrácia meggyilkolásáról szóló sirámaikat (valamint technikai hibát követnek el, hiszen utóbbi állítás kritikai élét felülírja, hogy a kormány igenis hallgat a népre, így aztán máris lehet röhögni a hülye nyivákolókon, hogy mostakkormivan), még csak nincs is igazuk.
A már-már felfoghatatlanul színvonaltalan kirakatkormányzásnak valóban fontos eleme a közvélemény-kutatás és a vélt vagy valós „néplélek” kiszolgálása, de ha hunyorítunk kicsit, láthatjuk: a kormány valójában nem hallgat a népre. Legfeljebb demózza azt, és belátom, bizonyos apró, szimbolikus kérdésekben előfordulhat, hogy odafigyel picit, ám ez nem lehet hathatós érv a rendszer ellen, hiszen egyrészt könnyedén lepattan a kormánypártiakról („Na ugye, akkor demokrácia van!”), másrészt – ami nagyobb baj – a bizonytalanokról is. Ha tényleg az a fő gond, hogy mindent mérnek, aztán annak megfelelően cselekszenek, akkor igazából a magyarság ellen kell harcolni. Ha viszont az a baj, hogy lesöprik az asztalról a valós igényeket, kisajátítják az államot, aztán pózolnak az odafigyeléssel, akkor a kormány ellen. Szerintem utóbbi a helyzet.
Mielőtt a taktikusság, a számító leegyszerűsítés vagy a kéretlen kommunikációs tanácsadóskodás vádja érne: írtam én már itt negatív végkövetkeztetésű szöveget Karácsony Gergelyről (Demó a címe), ez talán elegendő bizonyíték rá, hogy ellenzékiként nem az elvtelen, mindenekfölött célravezető megoldást keresem. Nem hiszek abban, hogy nincs „kibeszélés”, hogy tilos az (akár távoli) elvbarátok elárulásával azonosított, őszinte vélemény. Csupán azt állítom, hogy aki a közvélemény-kutatások alapján szervezett kormányzás vádját emeli a kritika fő tételévé, az eltéveszti a Fidesz gátlástalan uralmának lényegét: a valóban jelenlévő önkényt, a cinikus lopást, az állandósult veszélyhelyzet mintájára folyamatossá vált, nyilvánvaló hazudozást, a média nyomasztó leuralását, a választási rendszer és az adókra vonatkozó törvények nyílt meghackelését… csupa olyan dolgot, amelyekről beszélnek ugyan a kormány kritikusai, de mostanában valamiért az ostoba népet kiszolgáló uraságok lázálma foglalja le őket, ami igen silány mélységű és igazságtartalmú megfejtés. Populizmus ide vagy oda.
Sajnos igaz, hogy a magyar nép nyomasztóan nagy százaléka nem áll a tájékozottság, a kombinációs készség vagy akár csak az objektív helyzetelemzés azon fokán, hogy ne züllessze Európa sereghajtójává az időszakos konjunktúra által valamelyest reményteli helyzetbe került országot. Az is igaz, hogy a miniszterelnök megfelel ezen választópolgárok igényeinek, a harcos bumburnyák imidzse, a hangzatos szólamokkal kocsmai verekedést kezdeményező kisember hübrisze pontosan erre szolgál. Ha azonban csakis erre fókuszálunk, háttérbe szorítva a rezsim valódi ténykedését, egyetlen lépésre kerülünk attól, hogy nem is a Vezér a hibás, hanem az istenadta nép, hiszen a kormány azt teszi, amit a Zenberek kívánnak. Hát túl demokratikusak, istenem. És ezt azért nem lehet komoly képpel gondolni.
Azt javaslom, disztingváljunk (aztán beszéljünk fontosabb dolgokról): a kormány a lelki jellegű, ösztön-gombokat nyomogató, pillanatnyi előnyt vagy kedvező botrányt keltő dolgokat szondázza, az életünket radikálisan megváltoztató, arra nyomorgató, ellehetetlenítő hatást gyakorló, nagyobb ügyekben azonban ellentmondást nem tűrő önkényt tanúsít. Vegyük észre, hogy ezen döntések mögé mindig utólag csatornázzák be hívőik és támogatóik – döbbenetes módon nem lankadó – egyetértését, nem a döntések előtt. Amennyiben az lenne a legnagyobb baj a kormánnyal, hogy „mindent megkérdeznek, mindent felmérnek”, sosem került volna sor a trafikmutyira, a Covid-korrupcióra, a kata-átalakításra, a melegek és a tanárok elleni hergelésre. Ennyit erről, és többet nem szeretném 16 óra 2 perckor azt hallani, hogy diktatúra épül, aztán 16 óra 43-kor azt, hogy a Fidesz túl sokat mér, túl alázatos a néppel.
Az „úgyis minden mindegy” spiráljába kerülvén jelen cikkemet is tekinthetném a fekália pofozásának, elméleti morfondírozásnak, de a tematizálás sosem haszontalan téma, lehet rágni, rágcsálni, aztán a hatalommal még szembenálló, önmagukat el nem adó, tudatosságukra önérzetes és lázadásukra büszke polgárok – kényszerű részvételemmel – vekenghetnek tovább a módszertanon, a szimbolikus ügyeken, a kritika élén és irányán, ahogyan én is tettem épp az imént, sőt, még most is, rémes, befejeztem.
