A Magyar Hang nagyon fontos, mondhatni közszolgálati feladatot lát el, amikor sokféle módon próbálja az olvasóinak bemutatni a fogyatékkal élő emberek életét, nehézségeiket és örömeiket. Ugyanakkor a kiegyensúlyozottságára se lehet panasz (és ezt alapvetően bármiféle irónia nélkül mondom), hiszen ha a világ valamely pontján szerinte indokolatlanul részesítenek előnyben egy hátrányos helyzetű csoportot vagy ahhoz tartozó embert, akkor bizton lehet számítani arra, hogy Puzsér Róbert dörgedelmes publicisztikában fog odacsapni.
Ez így általában rendben is van, de még májusban remélhetőleg konkrét esetekből kiindulva eléggé egyoldalú cikket írt túlzást túlzásra halmozva. – Akit komolyan foglalkoztat, hogy miként dőlnek el a viták meg a versenyek a XXI. században, annak a tekintélysorrend felállításához a póker kínál modellt – írja Puzsér. A színsor értékét a Down-kóros vagy egyéb fogyatékkal élő, egyéb feltételeknek is megfelelő gyermek, a mindent vivő royal flöss értékét pedig a Down-kóros vagy egyéb fogyatékkal élő, egyéb feltételeknek is megfelelő lánygyermek képviseli meglátása szerint.
Voltaképpen egy dolgot nem értek: ha Puzsérnak igaza van, miért nem kapják elő nyerő lapjaikat abban a XXI. században zajló vitában a sérelmet szenvedők, amikor a kormányzat nem tudott jobb figyelemelterelést kitalálni, minthogy sajátos nevelési igényű gyerekek életével játszik. Vagy esetleg mégsem olyan jó fogyatékkal élőnek lenni, mint azt Puzsér sugallja?
