Vajon mit vált ki a kormánypárti szavazókból egy válságidőszak? Tolhatja-e őket az eddigi radikális kormányzati kommunikáció a szélsőjobb irányába?
Vendégoldal
Azt gondolom, aki higgadt, megfontolt és toleráns álláspontot képvisel – remélem, sokan vagyunk még –, az nem süllyed le a vele szemben álló gyalázatosan alacsony nívójára, mert ezzel önmagáról is kiállítja a bizonyítványt.
Az elmúlt tíz év példátlan világgazdasági konjunktúra-időszakát (amelyet megtámogatott a beáramló tekintélyes uniós forrás is) egy az egyben kidobtuk az ablakon.
Felemelték a tagdíjakat évi 50 ezer forintra. Gondolták, magasabb fizetések, magasabb tagdíjak. Nem lenne ezzel semmi baj, ha a tagság kapna is érte valamit, legalább egy leértékelt karamellát.
A jövő útja nem az elektromos személygépkocsi, hanem a jelenleginél sokszorta magasabb színvonalú tömegközlekedés mind helyi, mind távolsági vonatkozásban.
Hova lett az értelmiségi magatartás, amely mindig ellenzéki a szó nemes értelmében, ahol nem valami ellen, hanem valamiért lázad? Miért nem tesszük szóvá a helyi és hazai visszásságokat József Attila-i értelemben?
Már megint kiválóan működik a saját (és miniszterei) fizetését váratlanul megemelő, oroszbarát miniszterelnök összeugrasztási szándéka: egymás gyűlölete, a végtelenségig folytatódó megosztottság. Kit utáljunk a kormány helyett? Egymást.
Lemondani bizonyos kényelmi eszközökről, jobban odafigyelni a fogyasztásra, autó helyett kerékpárral (busszal, vonattal) közlekedni, takarékoskodni az energiával? Hajlandók vagyunk rá?
A magyar kereszténység kudarca egyben a Fidesz, illetve a „kereszténydemokrácia” sikere.
Szégyenérzet fut át rajtam, mert adományoztam egy háború miatt szenvedő ország menekültjeinek? Létezik ez?
A Fidesz osztogatása miatt nem maradt pénz a költségvetésben, amit most el tudna költeni az állam. Közben az áremelkedés lassan elviselhetetlen lesz.
Megvalósult a marketingesek évtizedes vágya, tudniillik az emberek már nem kényszerűségnek érzik a promóciós anyagok megtekintését, hanem saját akaratukból, önszántukból nézik azokat szabadidejükben.
Az igazi nemzetegyesítés felé tett lépés az lenne, ha az ismert mohó, nyerészkedő személyek, akik az elmúlt tizenkét évben munka nélkül jutottak milliárdokhoz, visszaadnák az így eltulajdonított vagyont.
Számomra az egész Pegasus-ügy leglényegesebb tanulsága az volt, hogy kiderült, a „külső engedélyező” nem is mindig a törvényben előírt igazságügy-miniszter volt, hanem a törvényi rendelkezéssel ellentétben lepasszolta a feladatot az egyik államtitkárának.
Vegyük már végre észre: a világ nem csak fekete és fehér! Nem csak jók és rosszak, szépek és csúnyák, nagyok és kicsik élnek ezen a csodálatos bolygón! Igazából akkor lenne szörnyű az életünk, ha ez így lenne.