A gyerekektől vettük el

Orbán Viktor miniszterelnök beszédet mond a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) és a Mezőgazdasági Eszköz- és Gépforgalmazók Országos Szövetségének III. NAK szántóföldi napok és agrárgépshow rendezvényén a Fejér megyei Mezőfalván 2019. május 23-án (Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala)

Lehetséges, hogy mindig, de most talán még inkább különös helyzetben van, aki nyári olvasmánynak Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember című könyvét választotta – valljuk be, nem kifejezetten tóparti strand-irodalom. Az Európa Kiadó gondozásában idén újra megjelentetett könyv alaptétele, hogy a liberális kapitalizmussal az emberiség egyik fősodratú fejlődési területe a végéhez ért, nyugvópontra jutott. Sarkosan megfogalmazva az állítást: a liberális demokráciával semelyik államforma nem képes vetélkedni.

A szerző türelmes gondossággal veszi sorra az egyes ideológiák mentén testet öltő állam-berendezkedéseket, kimutatva azok fogyatékosságait. Ezek mentén részletesen tárgyalja a jobboldali diktatúrákat csakúgy, mint a kommunista államokat, a fejlett, a fejlődő és a harmadik világbeli gazdasági, ideológiai állapotokat. Ez utóbbiak esetében ír a Raul Prebisch argentin közgazdász nevéhez fűződő dependencia-elméletről, amely szerint a kapitalizmusba később bekapcsolódó és a fejlett országoktól távolabb elhelyezkedő államok folyamatosan kiszolgáltatott helyzetben vannak és lesznek a fejlett kapitalista országokkal szemben, mert azok gazdasági függőségben tartják emezeket. A közgazdász elmélete szerint – amelyet mi is ismerhetünk vulgárisabb verzióban, „magyarra fordítva” a hazai social médiából (nekünk az EU-s pénz jár, nem leszünk gyarmat, stb.) – a perifériára nem engedik eljutni valódi fejlett technikájukat a centrumországok, így tartva őket állandóan hátrányban.

Brutális rezsiemelés
Mangel Gyöngyi

Brutális rezsiemelés

Elég volt a mellébeszélésből, a valóság hajlítgatásából! Hagyják abba a „rezsicsökkentés csökkentésének” nevezett kamudumát, mi pedig mondjuk ki újra és újra, hogy rezsiemelésről van szó, mégpedig brutális és szégyenteljes áremelésről.

A főként Dél-Amerikában elterjedt közgazdasági elmélet – Fukuyama szerint – jelentős hatással volt arra, hogy ezek az államok nem a kapitalizmus, hanem az önellátást preferáló szocializmus irányába indultak el. Az önállóságért vállalták megfizetni az alacsonyabb fejlettségi fok árát.

Amitől azonban igazán érdekessé válik ez a része a gondolatmenetnek, az a szerző cáfolata, amelynek legeklatánsabb példájaként az ázsiai kistigriseket említi. Dél-Korea, Tajvan, Hongkong, Szingapúr, Malajzia ugyanúgy nem rendelkeztek egyébbel, mint az „emberi tőkével”, ugyanúgy kitettek voltak a centrumországok kapitalista nagyvállalatai kizsákmányolásának, útjukkal mégis „bebizonyították, hogy a későn modernizálók valójában előnyökhöz jutnak a régebben iparosodott hatalmakkal szemben, pontosan úgy, ahogy a korábbi liberális kereskedelmi elméletek megjósolták.”

Versenyképességük nyilvánvalósága nemcsak a kontinensen túl vált érezhetővé néhány évtized alatt, hanem Ázsián belül is. „Ezek a későn modernizálók valóban elképesztő növekedési eredményeket értek el. Japán gazdasága az 1960-as években 9,8 százalékkal, az 1970-es években 6 százalékkal növekedett évente; a »négy tigris«, … ugyanebben az időszakban átlagosan 9,3 százalékkal fejlődött…”

A Fukuyama által említett fejlődés olvasásakor nem lehet nem föltenni a kérdést: és Magyarországon miért nem történt meg ugyanez? Sokan – így Bokros Lajos is – a király meztelenségéről, a költségvetés kipukkadásáról beszélnek a kormány jelenlegi intézkedései nyomán. Kapkodásról olvasunk, a választási ígéretek megszegéséről, illetve annak kormányoldali letagadásáról. Az igazság pillanatáról.

De alig olvashatunk arról, hogy az elmúlt tíz év példátlan világgazdasági konjunktúra-időszakát (amelyet megtámogatott a beáramló tekintélyes uniós forrás is) egy az egyben kidobtuk az ablakon. Nem beszélünk arról, hogy a horvátok hét év alatt „megcsinálták maguknak” az eurót, mi pedig a közelében sem vagyunk. Miért nem vetünk számot azzal, hogy a gyerekeinktől vettük el a lehetőséget azzal, hogy hagytuk ezt a féktelen garázdálkodást és dorbézolást végig vinni az elmúlt időszakban. Amikor Surányi György a rossz-e a helyzet most? kérdésre azt válaszolja, hogy lehetne lényegesen jobb, akkor pontosan erről van szó.

Az Orbán-kormány megszorításai
Nagy Attila Tibor

Az Orbán-kormány megszorításai

A válság még csak most kezdődött. A növekvő infláció reálbér-csökkenéssel, a gazdasági helyzet esetleges további romlása pedig újabb kormányzati megvonásokkal és ezzel járó népszerűségvesztéssel fenyeget.

Talán két képességre lenne szükség ahhoz, hogy ez ne így legyen. Az embereknek vágyniuk kellene a valódi gyarapodásra, az ország vezetőinek pedig bírnia kellene a távlatos gondolkodás erényével.

A politikai elitünkből ugyanúgy hiányzik a távlatos gondolkodás képessége, mint az emberekből az előbbre jutás valósággá tételének igénye. A kistigrisek szerettek volna jobban élni, és ezért tettek is. Mindeközben minket képes béklyóban tartani a nekünk előre kitalált ideológia. Felfoghatatlannak tartom, hogy kerülhet állandóan a politika a középpontba a saját boldogulásunk kárára. Látjuk, hogy erodálódik az ország fizikai és szellemi infrastruktúrája, intézményhálózata, előttünk esnek szét a rendszereink, és az emberek politizálnak. Nem is azt kárhoztatom, hogy hagyjuk, hogy vélt ellentétek mentén fordítsák a magyart a magyar ellen, hanem azt, hogy miért nem sikerül helyére tennünk a politikát? Miért nem gondoljuk úgy, hogy a politizálás nagyon sokkal a mindannyiunkat egyenlőképpen érintő és nem megosztó egészségünk, (szak)tudásunk, barátaink, munkánk és családunk mögött helyezkedik el?

Fohász az ugaron
Szerető Szabolcs

Fohász az ugaron

Propaganda, pótcselekvés, gumicsontok, megemelt rendőri bérek, az eddiginél is koncentráltabb hatalomgyakorlás. Ez lehet a válságkezelés orbáni receptje. A társadalmi megrázkódtatás elkerüléséhez azonban fordulatra lenne szükség.

Fukuyama nem idealizálja a liberális demokráciát, nem úgy tekint erre a berendezkedésre, mint a világok legjobbikára, csak azt a kérdést teszi fel, hogy a természettudományos áttörés szülte kapitalizmus és gazdasági berendezkedés képes-e hosszú távon kikényszeríteni a liberális demokrácia megszületését? Ahol a vélemény szabadsága egyszerre a vélemény „könnyűségét” is jelenti, vagyis ahol nem minden választás sorsdöntő.

Hogy erre választ kapjon, kinek-kinek ajánlom elolvasni a könyvet. S ez talán abban is segít, hogy az illiberalizmuson túli világba érjünk, és a tényleg fontos dolgokkal foglalkozzunk.

A szerző álnéven ír, filozófia PhD-hallgató