Városunk honlapján van egy fórum, ahová bárki név nélkül bejegyezheti a lakhelyünkkel kapcsolatos kínjait. Dicséreteket sajnos nem szoktam találni, de jól tudjuk, ha valaki meg van elégedve a dolgokkal, az csöndben marad, az elégedetlenek szoktak kiabálni. Nos, egy ilyen „kiabálós” beírást olvastam a minap, s mondhatom, először nem akartam hinni a szememnek. Sokadszorra elolvasva is döbbenten álltam, mert arra gondoltam, hogy ilyen nincs. Pedig a jelek szerint mégis van. Valaki amiatt reklamált, a szemétszállító céget említve, hogy a kukák ürítésekor a szemetes edényeket nem pontosan ugyanoda rakják vissza, ahová ő kiteszi, emiatt néha – óh, irgalom atyja, ne hagyj el! – ki kell szállnia az autóból, hogy a kukát odébb húzva be tudjon hajtani az udvarára a távirányítós kapun keresztül.
Nem bírtam ki, hogy ne válaszoljak. Többek között azt írtam, nekem minden alkalommal ki kell szállnom az autómból, mert távirányítós rendszer híján ki kell nyitnom a kaput, ettől mégsem esik le az aranygyűrű az ujjamról. A reagálások még elképesztőbbek voltak, talán szót sem lenne érdemes vesztegetni rájuk. A legcifrább az volt, amikor valaki megjegyezte, hogy nem kellene az aranygyűrűmmel hencegni, mert neki is van, meg mindenkinek van, mit ugrálok?
Ilyenkor szokták a bölcsebbek azt írni, hogy no comment! Én nem tartozom közéjük, mert még bosszankodni is képes vagyok az ilyen szintű primitívség miatt. Egy ember, aki – kötelező lévén – nyilván kijárta a nyolc általánost, ebből következően tanult magyar irodalmat és nyelvtant is, ennek ellenére fogalma sincs a magyar szólásokról, sejtése sincs róla, hogy milyen összefüggésekben szokták használni az általam említett szólásmondást.
Lassan odáig jutunk – hacsak nem értünk máris oda –, hogy a műveltség, a kultúra valamiféle megbélyegzést fog jelenteni a köztudatban. Mert a trendi az, ha a luxusmercimből nem kell kiszállni, távirányító nyitja a kaput a többszáz milliós birtokomra – és mélységesen szégyelljék magukat a kukások, mert ezt nem respektálják. Az érték, az elérendő cél az anyagi jólét; az sem számít, ha ez mások rovására megy, csak nekem fusson a szekér, az én egóm hízzon az egekig, ahonnan majd elégedetten nézhetek le a földönfutókra.
Megkaptam a Magyar Hang hírlevelében, a Koffeinben Dévényi István briliáns írását (Újmagyar siralom). Eszembe jutott, hogy ha a fentiekben említett reklamálónak véletlenül a kezébe kerül egy ilyen zseniális írás, mit ért meg belőle? Mit ért meg a szellemes megjegyzésekből, az iróniából, a szarkasztikus beszólásokból, az irodalmi utalásokból? Sajnos, az a gyanúm, hogy funkcionális analfabétáról lehet szó, akihez már csak az egybites információk jutnak el az agymosó reklámdömpingen keresztül. Ha egyáltalán. Mit gondolna ő Dévényi írásának szokatlan indításáról („Párizs az én békönöm”)? A „békön”-ről nyilván beugrik neki a szalonna, mert azzal már találkozott a nagybevásárlás során, de ezt csak oly módon tudná a francia fővároshoz kapcsolni, hogy párizsi – mert kaja-kaja. A többi nem számít, mehet a kukába!
Szerintem Ady Endréről annyit tud, hogy van ilyen nevű utca a városunkban.
