„A szomszéd lakásból egy vadászgép állt ki” – menekültek történetei a Keleti pályaudvarról

„A szomszéd lakásból egy vadászgép állt ki” – menekültek történetei a Keleti pályaudvarról

A Katolikus Karitász önkéntesei étellel segítik az orosz-ukrán háború elől menekülő embereket Budapesten, a Keleti pályaudvaron 2022. március 7-én (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Halkan beszélgető csoportok, a padokon néhány menekült család teázik vagy alszik: a Lotz teremben berendezkedő szervezetek – a köztük a Vöröskereszt, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt vagy a Migration Aid – önkéntesei sátraikban várják, ki fordul hozzájuk segítségért. Úgy tűnik, nem akad sok dolguk, a nyugalom azonban csak látszólagos. A valódi nyüzsgés hajnalban kezdődik, amikor egy Záhony felől érkező különvonat 600-800 menekültet hoz be a pályaudvarra. A segítők is erre, az utolsó nagy rohamra tartalékolják erejüket.

Csütörtökre virradó éjszaka (március 17-én), a Keletiben vállaltam önkéntes segítő munkát az egyik karitatív szervezetnél – nevüket külön kérésükre nem írom le. Teaosztás, bögrés levesek készítése közben azt is láthattam, hogyan formálódott két hét alatt hatékony, organikus hálózat a segíteni akaró civilek összefogásából – és hogy jelenlétük milyen fontos volt a pályaudvar környékén órákat vagy akár napokat is eltöltő ukrajnai menekültek számára.

Jól jön a kávé és a tusfürdő is

Akik sokszor a semmibe ugrottak fejest, mikor családostól vagy egyedül vonatra szálltak. „Beteg a kislányom, gyógyszer kellene neki. Holnap talán kap is, kiírta egy doktor” – mondja a gyerekét karján tartó középkorú, kárpátaljai férfi, miközben forró levest kér a pultunknál. Aztán újra jön, szégyenkező mosollyal. Ekkor már egy teljes szatyornyi ételre: konzervekre, péksüteményre, csokira lenne szüksége, de az se baj, ha akad egy kis tusfürdő is. Kérdésemre elmondja, már egy hete laknak a pályaudvaron, illetve a közelben felállított fűtött buszokon. Vidékre mehetnének tovább – a katasztrófavédelem munkatársai több családnak vidéken találtak szállást – ám ők még maradnak Pesten, azt remélik, itt több lehetőség lesz, munka szempontjából is.

A rakéta sivítása a mindennapok része lett

Julia és barátnője, Liena is levest kér: jól szituált, nagyvárosi nők, békeidőben a Váci utcában is találkozhatnánk velük. Most padon kucorogva várnak egy reggeli vonatra, hogy tovább indulhassanak Bécsbe. „Oroszokat nem láttam, de a bombariadók, belövések miatt heteket töltöttem pincékben bujkálva. Aztán úgy döntöttem, elég volt, indulok.” – mesélte a kijevi, civilben jógaoktatóként dolgozó Julia. Az ügyvéd Liena már testközelből tapasztalta meg a harcokat; ő a Kijevhez közeli Bucsában lakott, ahol már a háború kezdetén orosz tankhadoszlopok masíroztak. „Naponta tízszer szólaltak meg a szirénák, hallottuk, ahogy a városra kilőtt rakéták elzúgnak a fejünk felett. Volt, amit a légvédelem szedett le, láttam a lehulló roncsokat” – idézte fel az elmúlt hetek viszontagságait.

A menekülése előtti napokban Liena négy napig nem tudott aludni, hallgatta a szirénát és a becsapódó rakéták, gránátok robbanásait; ezt a zajt nem tudta elnyomni a fülhallgató sem. Ám csak akkor menekült el, amikor a szomszéd ház tetejét elvitte egy becsapódó lövedék. A két barátnő szerencsésnek érezte magát, mert még felfértek egy Záhony-Csap állomás felé tartó, tömött vonatra, sőt, ülőhelyük is volt. „Éjszaka mentünk, a vonat világítását lekapcsolták, hogy ne keltsünk feltűnést” – mondta Julia – „ránk ugyan nem lőttek az oroszok, de hallottunk olyan, menekülteket szállító járatról, amit megtámadtak.”

Hogy a vérontásnak mikor lesz vége, azt tippelni sem mernék: Julia szerint mindenesetre Moszkvának nagyobb tervei vannak, Ukrajna lerohanása csak a kezdet lenne számukra. A két barátnő Bécsből Frankfurtba utazna, ahol már barátok várják őket: abban reménykednek, hogy hosszabb távra szállást, és ha minden jól megy, munkát is találnak maguknak.

Átbicegnek Európán

Idős házaspár és lányunokájuk üldögél a váróterem falához húzódva. Bizalmatlanok, nehezen nyitnak felém. Kérdéseimet egy önkéntes, Nikita tolmácsolja feléjük, az orosz szó és pár barátságos mondat oldja kicsit a feszültséget. Mint kiderül, a család a szakadárok által megszállva tartott Donyeck megyéből, Kramatorszkból érkezett: a nagyapa sérült lábbal, bicegve indult útnak – három napig utaztak, míg végre biztonságban tudhatták magukat, itt, a Keleti Lotz-termében. Bár élethelyzetük gyökeresen eltérő, a menekülés forgatókönyve kísértetiesen hasonlított Liena történetére. Ők is csak akkor kerekedtek fel egy bőröndnyi ruhával, amikor már a szomszéd ház is lángolt, és boldogok voltak, amiért felfértek egy vonatra. A család Hollandiába tart, ám remélik, hogy a konfliktus idővel csendesedik, ők pedig hazatérhetnek. Már ha lesz még hova.

A szomszédban landoló MIG

A beszélgetést tolmácsoló Nikita láthatóan elkínzott. „A 18. napja vagyok itt, ha esti műszakom van, igyekszem utána minden éjszaka eljönni hozzájuk. Ilyenkor ugyanis nincs nagyon tolmács, segítségre azonban szükség lehet” – mondja a fiatal férfi. Mint felidézi, a háború kezdete óta százakat igazított útba, és elképesztő esetekkel találkozott: a menekültek közül sokan életükben nem jártak még külföldön, ezt az utat is csak gyerekeik kedvéért vállalták. Volt, aki kutyáival együtt vonatozott el Pestre – aztán az egyik kutya megellett, és egy szatyorban szoptatta kölykeit a Keletiben.

„Találkoztam olyan mariupoli nénivel, akinek csak métereken múlt az élete. Mikor meghallotta, hogy újabb légitámadás kezdődik, befutott a fürdőszobájába. Egy tízemeletes tömbházban lakott, és érezte, hogy egy pillanatra az egész épület meginog – de végül nem omlott össze A támadás után a néni visszamerészkedett a nappaliba. Akkor látta, hogy a szomszédos panellakásból egy orosz MIG-vadászgép farka áll ki.”

Egymásra találtak

Az állandósuló fáradság mellett Nikitának azonban mégis megérte minden éjjel kimennie a Keleti vagy a Nyugati pályaudvarra. És sokan érezhettek így az önkéntesek között: a rászorulóknak nyújtott segítség ugyanis valami olyasmit is teremtett, amit rég nem tapasztalt a magyar társadalom: szolidaritást, együttérzést, nagylelkűséget. A karitatív szervezetek napokon belül professzionális, egymás részvételét is feltételező segítő hálózatot hoztak létre a fővárosi fejpályaudvarokon, amire az állam hetek elteltével sem volt képes. Az egyházi segélyszolgálatok élelmet, ruhát és teát kínáltak, de kivette részét a segítségnyújtásból a Magyar Kétfarkú Kutya Párt csapata is. A Migration Aid szállást belföldi és utazást szervezett a menekülteknek. Önkéntes sofőrök várták a vonatokról leszálló több száz fős tömeget, hogy tetszés szerinti helyre vigyék őket, önkéntes tolmácsok segítettek a MÁV jegypénztárainál. A hatóságokat a helyszínre küldött rendőrök és katasztrófavédelmi munkatársak képviselték – humánusan és kedvesen, ha kellett, nők és gyerekek bőröndjeit cipelve. Az egymásra utaltság mindenkiből a legjobbat hozta ki, a menekültek segítői pedig egymással is kollegiálisan viselkedtek – nem számított az egyenruha vagy annak hiánya.

Kérdés, hogy mi marad meg ebből a közös munkából és szolidaritásból. Március 21-én reggel a kormány átvette az ukrajnai menekültek ellátását, és a vonattal érkezőket különbuszokkal szállítják a BOK-csarnokba. A segélyszervezetek, köztük a Migration Aid, itt is folytathatják munkájukat, ám már kormányzati felügyelet alatt.

Percről percre közvetítésünket itt olvashatja!

 

„Ha Rákay Philip nem sértődik meg, én régebb óta tervezem a Petőfi-filmem”

„Ha Rákay Philip nem sértődik meg, én régebb óta tervezem a Petőfi-filmem”

Ha Petőfi egyszer csak felbukkanna 2024-ben, Orbán Viktornak nem is kellene olyan nagyon erőlködnie, hogy meggyőzze őt a NER igazáról – mondta a költő visszatéréséből féktelen szatírát gyártó animátor, aki szerint az alkotását talán még Bayer Zsolt is nevetgélve nézné. A YouTube-on két hete bemutatott videó nagyot megy, eddig több mint 110 ezren látták, és hamarosan jön a folytatás. Mitől különleges hely a Szondi utca, hogyan fordul „a teremtője” ellen Petőfi, mi a baj Gyurcsánnyal, miért gesztikulál olyan hevesen Tölgyessy Péter és hogyan lett ekkora a siker a videó? Erről kérdeztük az animáció alkotóját, aki örül a pozitív visszajelzéseknek, bár felkészült az ellenkezőjére is, őrzi anonimitását, a közönségtől pedig csak madártejet vár támogatásként.