Hosszú heteken át írtam arról, hogy sajnos nincsenek Budapesten olyan régi, patinás éttermek és kocsmák, mint például Prágában a Víziló vagy az Aranytigris. Most felidézem az Attila úti Illúzióról az évek alatt összegyűjtött személyes emlékeket.
A múltkoriban sokadszorra – hosszabb-rövidebb szünetek után – elmentem az Illúzió sörözőbe (az egykori felirat szerint Illuzió, de erről később). Gyalog a Krisztina tértől, megszűnt, bezárt éttermek és kocsmák sötét vagy kuncsaftokra váró, neonfényes műanyag ablakai mellett. Hiányzott az ottani sör, gondoltam összekötöm a kellemeset a kellemessel, és egy jó barátomnak az Illúzióban adtam találkozót. Hogy miért hiányzott a sör? Utoljára decemberben jártam az Attila úton néhány barátommal, egyben kollégámmal – ki világosat ivott, ki félbarnát, amit egyaránt Csehországból hoznak. Az akkori hangulat a téli Prágát, a turistáktól januárban és februárban nagyjából mentes U Zlateho Tigrát, vagyis az Aranytigrist idézte a Husz János utcából. A kellemes feloldódást, a jó sört és a képlékeny nagy közös beszélgetéseket, vagy éppen a csöndes és békés önfigyelés idejét, amire Bohumil Hrabal egykori törzshelye inspirál – nemcsak engem, de láthatóan a körülöttem ülő cseh férfiakat is. Kerülendő a félreértéseket: nem berúgásra, hanem jókedvre, feltöltődésre inspirál.
Az Attila úton, a bejáratnál – múltkor a sötétben fel sem figyeltem erre – meglepő a változás: az ajtó felől eltűnt az „Illuzió” felirat. (Így, rövid u-val tették ki a szögletes, német és magyar nyelvű táblát talán 1987-ben, amikor a hely többéves huzavona után végre megnyílhatott egy öreg suszterműhely helyén. Néhány bárszék alján még ott a dátum: 1982. Ekkor kezdték beszerezni a bútorokat, és adták be az engedélykérelmet.) A házfal földszinti szakaszát nemrég festették, szigetelték – ez a magyarázat. Reméljük, visszakerül akár az eredeti, akár hozzá hasonló felirat. Odabent fehér téglafal. A pult faoszlopain ernyős kislámpák. Itt, a világos előtérben dobog az Illúzió szíve. A bárszékek, a magasított keskeny asztalok körül jóval többen vannak, mint a kellemesen félhomályos belső térben. Ismeretlenként érkezem; ezzel együtt a beszélgetést in medias res kezdjük egy régi Esti Hírlap-cikkről, egy a riválisok által az asztal alá ivott kézilabdacsapatról és a Várban egykor működött kiskocsmákról.
A sört most a tulajdonos csapolja; egyik újságíró barátomat jól ismeri, legutóbb együtt jártunk itt decemberben. Őt talán a legősibb törzsvendég, a néhai Ludwig Emil szoktatta rá az Illúzióra. Emil közös kollégánk volt – vele viszont én nem tartoztam egy társasághoz. Egyszer futottam össze Emillel itt, a pult előtt, 8–10 éve. Lehet, hogy akkor találkoztunk Krasznahorkai Lászlóval is, aki egyedül ült bent az egyik asztalnál. A Háború és háborút nem sokkal előbb olvastam-olvastuk (a módosított második kiadást). Megilletődöttségünket ez is magyarázta. Egyik társam hosszabban is beszélt vele – vagy inkább hozzá. Emlékeim szerint túl hosszan.
Most idehívott jó barátommal ugyanott ülhetünk. Oldalt a polcon szenes vasaló, régi szódásüvegek, mellettük II. János Pál mellszobra. A pápa jelenléte meglepő, de nem zavaró; először föl sem ismerem. A hátsó teremben félig kapatos, 70-80 éves férfiak. Érettségitalálkozó lehet, de elbizonytalanodom: mintha az első világháborúról beszélgetnének. Odabent van a csocsóasztal is, amihez közelmúltbeli kellemes emlék fűz. Néhány kamaszkori kísérlet után, a kilencvenes években felhagytam a játékkal. Decemberben jó barátom kitartóan kapacitált, hogy álljak be mellé. Mondtam, hogy rossz boltot csinál velem, de mentem. Legnagyobb meglepetésemre elvertünk mindenkit. Lassan otthagyjuk az asztalt, ahol Krasznahorkai ülhetett. Elindulunk vacsorázni. Utána én még visszatérek egyedül egy sörre. Visszahív a hely. Az Esti Hírlapot emlegető bajuszos férfi már nincs ott. Másokat találok, ugyanolyan nyitott társaságot. Érzéki csalódásom: mintha csak engem vártak volna.
A neten írják az Illúzióról: „nem kocsma, hanem szellemi műhely”. És azt is, hogy hagyományos kiskocsmahangulat uralkodik, mert a pult, mögötte Anikóval és Katival olyan, mint „házibuliban a konyha. Ott van a legnagyobb buli. A vendégek inkább állnak, csak hogy az epicentrumban lehessenek.” Amit írnak vagy mondanak, igaz ugyan, de kiegészítésre szorul. Mert nem mai kiskocsma, nem mai konyha és házibuli, amivel odabent találkozhatunk, hanem álmodozóbb, idealistább korokból itt maradt vagy ide született tünékeny emlék.
Ahogy kilépünk az Attila útra, és elindulunk a Déli felé, szertefoszlik. Az Illúzió belső idejét meghatározni lehetetlen. Mondhatnánk, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évekből maradt itt örökségként, de hiába a történelmi tények, ez sem állja meg a helyét. Lebeg az idők fölött. Hogy miért, azt nem tudom. Kocsmakegyelemnek mondanám, ha lenne ilyen.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/3. számában, annak is a Budai Hang mellékletében jelent meg január 20-án.
