Szomorúan elénektelenedett az ország

Szomorúan elénektelenedett az ország

Gryllus Vilmos és Gryllus Ábris (Fotó: Magyar Hang/Végh László)

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Két művész, két eltérő világ, átörökített közös értékek – apa és fia. Páros interjúnkban Gryllus Vilmos, a Kaláka kétszeres Kossuth-díjas zenésze – akinek dalain és meséin gyerekek generációi nőttek fel –, és fia, Gryllus Ábris médiaművész, grafikus, zeneszerző, az elektronikus zenei színtér ismert alkotója beszélnek családi éneklésről, Kodály örökségéről, Azahriah sikeréről és a rendszerváltáskor kiásott árkokról.

Régen több lemezen és műsorban is énekeltek együtt, ma is van még példa közös szereplésre?
Gryllus Ábris: Legfeljebb családi eseményeken. A közös éneklésnek nagy hagyománya van nálunk.

Gryllus Vilmos: Kiválóan tudunk családilag négy szólamban énekelni.

G. Á.: Az esküvőmön is játszottatok. A járvány első hulláma után tartottuk, a kertben gyűltünk össze, Dani (Gryllus Dániel – a szerk.) az erkélyről furulyázott, te pedig lent gitároztál.

G. V.: Nagyon szép hanghatása volt.

– Zenei műfajaik elég távolinak tűnnek, követik egymás munkásságát?
G. Á.: A műfaji besorolást a termék eladhatósága miatt erőltetik, de a zene az zene, műfajokon felül áll. Mindig hagyunk időt egymás zenéire.

G. V.: De valóban egészen más a kettő. Én alkalmazott zenét írok, a szövegekkel dolgozom, és ez alapvetően határozza meg a dallamot. Ábris ennél sokkal szabadabban fogalmaz a zenében. Gyerekként persze azokat hallgatta, amiket én írtam, de a szülőről való leválás előbb-utóbb törvényszerűen bekövetkezik. Emlékszem például, hogy mennyire rajongott a rapért, mindig hozta megmutatni a kedvenceit, amikből én semmit sem értettem. Mondta, hogy ez szám nagyon jó, ez meg rossz, de sosem voltam biztos a különbségtételben. Persze a zene csak a megfelelő életérzés mellett működik. Az én édesapám sem értette, hogy mit lehet szeretni a Cream együttes dalaiban például. Az élvezethez rá kell érezni a zenére.

– Nem gondolkodnak közös lemezben?
G. Á.: Tavaly írtam egy filmzenét, amiben a papa több hangszeren is bedolgozott.

G. V.: És a szintén tavaly megjelent, Nucleus of the Decay című lemezén Ábris elektronikus parafrázist írt az egyik dalomból, amely Kosztolányi Dezső Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most című verse alapján született. Ilyesmik vannak, de a zenei világaink messze állnak egymástól.

– Ábris, miként élte meg, hogy az édesapja híres előadóként sok százezer gyereknek énekelt?
G. Á.: Öt–hat éves koromban egyszer egy velem egykorú kisgyerek azt mondta, hogy milyen jó lehet nekem, mert a Vilmos az apukám. Egyáltalán nem értettem a lelkesedését, persze hogy jó, hát ő az apukám, de azon túl fogalmam sem volt róla, mire gondol. Természetes volt a helyzet. Az a minta ugyanakkor meghatározta a mindennapokat, ahogyan ő szabadúszó zenészként élte az életét. Fontos volt látni, hogy önmagáért felel és sokat dolgozik, alkot. Ez biztos, hogy hatással volt rám.

– Apaként milyen élmény volt ugyanez?
G. V.: Nálam is természetesen működött, nem emlékszem, hogy a fellépések vagy a műsorok felborították volna a családi életet. Soha nem volt ebből konfliktus.

G. Á.: A lányomnak ugyanúgy szoktál énekelni, ahogy nekünk annak idején, és abban sem látok semmi különbséget.

G. V.: Én elsősorban apa és nagyapa vagyok, és csak azután zenész. Az előadói életforma természetesen beszivárgott a kapcsolatunkba, de az is csak az apa-fiú viszony keretei között. Emlékszem, Ábris hároméves lehetett, amikor megpróbált utánam énekelni egy dallamot, és kicsit hamisra sikerült. Akkor úgy éreztem, ideje foglalkozni az énekléssel, onnantól sokat gyakoroltunk. Meg is lett az eredménye, mert később nagyon szépen és nagyon kifejezően tudott énekelni. Több lemezen is szerepelt, és volt, hogy turnézni is jött velünk, ami mindig büszkeséggel töltött el.

– A zene szeretete genetikusan öröklődik?
G. Á.: Nálunk minden ugyanúgy működik: a lányunk jön velünk a fellépésekre, legutóbb Berlinbe is vittük magunkkal. De bejön velem a stúdiómba is, van egy saját kis szintetizátora, azon játszik. Ahogy én a papán, úgy a lányom is látja rajtam, hogy szeretem, amit csinálok, hogy milyen fontos számomra a zene, ami anélkül is hat rá, hogy bármit mondanék neki erről.

– Miért fontos a zenei nevelés?
G. V.: A zene, és különösen az éneklés a legjobb lelki érzékenyítő. Erre tanít Kodály Zoltán munkássága is, amiről azonban mára mintha elfeledkeztünk volna. Szomorúan elénektelenedett az ország. Kodály még azt gondolta, hogy minden általános iskolából zenei intézmény lesz, és az éneklés lelki és fizikai összehangolódáshoz vezet. Ennek szellemében dolgozom én is, de iskolai háttér nélkül nagyon nehéz megfelelni a kodályi elveknek.

– Hogyan találhatunk vissza az énekléshez?
G. V.: Én igyekszem olyan dalokat írni, melyeket a gyerekek is szívesen megtanulnak és elénekelnek. A koncertjeimen is mindig arra törekszem, hogy az egész közönség velem énekeljen. De az iskolai oktatásból nagyon hiányzik az énekszó. Az óvodai zenei nevelés még működik, de az iskolákban ennek nincs folytatása. Mire elég heti egy óra? Persze, most már késő lenne azt mondani, hogy legyen mindennap énekóra, mert nincs elég tanár hozzá. Komoly program lenne újra felépíteni a zenei nevelést. Persze sosem késő elkezdeni.

G. Á.: Vannak országok, ahol minden állami könyvtárban áll egy szintetizátor, amin a gyerekek is játszhatnak. Az adott állam pénzt és energiát fektetett a zenei képzésbe az elmúlt évtizedekben, amitől gazdagodott az elektronikus zenei kultúra is. Ezt itthon is meg lehetne tenni, csak akarat kérdése.

– Ugyanez igaz a vizuális kultúra oktatására is?
G. Á.: Azon a területen sem örömteli a helyzet. Első lépésként vissza kellene tenni a művészettörténet oktatást a Nemzeti alaptantervbe.

– Vilmos, hosszú évtizedek óta énekel és zenél gyermekeknek, mit tapasztalt, hogyan és mennyit változott a közönsége?
G. V.: Kicsit türelmetlenebbek lettek, és nagyobb az önfontosságtudatuk. Néha úgy érzem, mintha mindannyiuk kezében ott lenne egy távirányító, és amint elunják a dolgot, már nyomnák is tovább a következő dalra. Még ha szeretik is azt, ami éppen szól, nem tudnak ellenállni a végtelennek tűnő lehetőségek csábításának. És ez nem csak a gyerekekkel van így természetesen, a tovább gomb, a görgetés a felnőtteket is ugyanúgy megkísérti.

G. Á.: De ez függ a formátumtól is. Ha a kislányomnak telefonról rakunk be zenét, akkor percenként kéri a következő számot, de ha vinylt teszünk fel, akkor leül a lemezjátszó elé a saját párnájára, és sokáig képes figyelemmel hallgatni.

– A továbbléptetés kényszere hatással van az alkotási folyamatra is, máshogy írnak zenét manapság?
G. V.: A zene élvezetéhez kell bizonyos fokú türelem, ami manapság talán kevésbé adott. De ez rám alkotóként nincs különösebb hatással, ugyanúgy írom a dalaimat, mint korábban.

G. Á.: Az elektronikus zenében tetten érhető a türelmetlenség hatása, elsősorban az arra adott válaszokban. Megszülettek azok a stílusok, amelyek szándékosan keveset nyújtanak, és azt hosszú ideig, a monotonitással próbára téve a hallgatók türelmét. Ezek a zenék teret adnak a befelé figyelésre, időnk lesz szembesülni a gondolataink áramlásával, ami néha meglepően nehéz. Ha legyőzzük az unalmat, és a folyamatos továbbléptetés vágyát, akkor ismeretlen területekre tévedhetünk.

– A Kaláka ma ugyanúgy megtalálja a közönségét?
G. V.: A Kaláka zenéje nem tömegműfaj, és mindig akadnak, akik meghallgatnak bennünket. Nem arénakoncerteket tartunk, a mi terepünk a művelődési házak színpadai, és ez változatlan maradt az elmúlt lassan öt és fél évtizedben. Ezekben az intim terekben válhat közösség a közönségből.

– A könnyűzenét jelenleg Azahriah diadalmenete uralja, az előadó három telt házas koncertet ad a Puskás Arénában, ami korábban elképzelhetetlennek tűnt, még a leghíresebb hazai zenekarok számára is. A tömegműfajok is megteremtik a maguk közösségét?
G. V.: Biztos, hogy erős összetartozás érzést kelt a jelenlévőkben a koncert. Nem intellektuális alapon, és talán nem is túl hosszú időre, de ha összegyűlik több tízezer ember, és együtt hallgatják a zenét, az közösséget teremt. Le a kalappal egyébként Azahriah előtt. Meghallgattam néhány dalát, és teljesen rendben van, tehetséges fiatal, de hogy mi a titka, amiért egy óra alatt eladott 60 ezer jegyet, azt nem tudom. De talán ő maga sem.

G. Á.: Tehetség mindenképpen kell hozzá, és ez az ő esetében megkérdőjelezhetetlen.

G. V.: A zeneipar egy része nem a zenéről szól amúgy, hanem a siker megtervezéséről, és a terv kivitelezéséről. De én ehhez egyáltalán nem értek. A Kaláka egészen más léptéket jelent, de még ott sem látok bele a szervezői és marketingfeladatokba.

– Miként vélekednek amúgy a magyar popzenéről?
G. Á.: Nincs időm elmélyülni a popzenében, és nem is éreztem szükségét eddig, leginkább a kísérleti elektronikus zenei színtérre látok rá. Ott nagyon izgalmas dolgok történnek. Ennek talán az is oka, hogy az elektronikus zene a jelenlegi kurzusban semmiféle támogatást nem kap, aminek minden negatívum mellett van egyfajta kohéziós és inspiráló ereje is. A társadalomban tapasztalható széthúzás persze itt is megjelenik, de ez a minőségre nincs hatással, szerintem iszonyú jó zenék születnek itthon, ebben a műfajban.

– A műfajok közötti átjárás nem idegen a Kalákától, legalábbis ami a hatásokat illeti. Tavaly novemberben például a Thy Catafalque avantgárd metálegyüttes előtt léptek fel az A38 hajón, és nagy sikert arattak az idegen terepen is. Ilyen széles körben hat a muzsikájuk?
G. V.: A Kaláka 40. születésnapjára szerveztek egy meglepetés koncertet a Millenárison, ahol a magyar könnyűzenei élet legfontosabb zenekarai négy órán át játszották a dalainkat. Nálunk sokkal ismertebb és népszerűbb együttesek így tisztelegtek a munkásságunk előtt, ami óriási élmény volt. Akkor úgy éreztük, hogy sokkal több emberre lehettünk hatással, mint azt addig el tudtuk képzelni. Tíz évvel később egy lemezzel köszöntöttek, amin ugyancsak Kaláka-dalokat dolgoztak fel, és az is hatalmas öröm volt számunkra. Az említett A38-as koncert is egy feldolgozásból indult ki. Kátai Tamás, a Thy Catafalque vezetője néhány éve elkészítette a saját verzióját az Embersólyom című dalból, ami egy Kiss Anna-versből született Kaláka-szerzemény. Ennek apropóján hívott el bennünket előzenekarnak. Nagyon izgalmas volt, hogy a fellépésen egészen más közönségnek játszottunk, mint általában, de így is minden dalunkat énekelték. Nem biztos, hogy eljönnének egy Kaláka-koncertre, de ott nagyon élvezték a dolgot.

– A társadalom és a kulturális élet a beszélgetés során is említett megosztottságát hogyan élik meg, tudják függetleníteni azt a művészetüktől?
G. Á.: Szerintem mindenkinek magában kell helyre tennie a kérdést, és kötelességünk elfogadni, hogy ez minden esetben személyes döntés. A kultúrpolitika iránya miatt én már mondtam nemet bizonyos felkérésekre, és örülök, ha mások tiszteletben tartják a döntésemet. A kulturális támogatások terén egy elég tudatosan létrehozott aránytalanságot látok, ami különösen fájdalmas, hiszen nagyon értékes független alkotók kerülnek nehéz helyzetbe. És ez nyilvánvalóan frusztrációt okoz sokak számára.

G. V.: Nagyon fontos lenne támogatni az alternatív kultúrát, hiszen mindig onnan érkeznek a legizgalmasabb impulzusok.

G. Á.: Csak szerencsére az alternatív színtér nem központosítható.

G. V.: És van, hogy szigorúan üzleti alapon lehetetlenítik el a minőséget. Nagyon sok csapnivaló zene jut el célzottan a gyerekekhez, és ennek semmi köze a politikához, így működik a piac. A szülők felelőssége, hogy ebből mit engednek be a gyermek életébe.

– A gyerekek számára ma már természetes a telefon, a közösségi média, ebben a környezetben ki lehet még szűrni a valódi értéket?
G. Á.: A mi lányunk még kicsi, nála ez könnyebben megy egyelőre, később biztosan változik a helyzet, de remélem, hogy a minta az esetében is meghatározó lesz. Ha hallja, hogy milyen zenék szólnak itthon, látja, hogy milyen könyvet olvasunk, és már most is jön velünk a kiállításokra, akkor az anélkül is hatással lesz rá, hogy bármit erőltetnénk.

G. V.: A telefon és a számítógép kihívásával szemben a szülők tehetetlenek. Lehet beszélni a gyerekkel, és bízni benne, hogy a helyükre kerülnek a fejében a dolgok. De abban kár reménykedni, hogy a világ szennye nem jut el hozzá, mert úgyis eljut.

– Visszatérve még a megosztottságra: az a személyes kapcsolatokra, a barátságokra is hatással van?
G. Á.: Nekem szerencsére nincs ilyen élményem. Jellemzően hasonló gondolkodásúak a barátaim, és én már ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyik csak megörökölte az ellenségeskedést. A nagy szakadások a rendszerváltó generáció körében történtek, az óta nem ástak új árkokat, csak a meglévőket szélesítették.

G. V.: Szerencsére én sem találkozom ezzel személyesen. Lehet, hogy ennek ismét csak ahhoz van köze, hogy semmilyen menedzseri feladatot nem látok el, vagyis megengedhetem magamnak, hogy csak azokkal tartsak kapcsolatot, akivel kedvem van.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/7. számában, a Budai Hang mellékletben jelent meg február 16-án.

„Ha Rákay Philip nem sértődik meg, én régebb óta tervezem a Petőfi-filmem”

„Ha Rákay Philip nem sértődik meg, én régebb óta tervezem a Petőfi-filmem”

Ha Petőfi egyszer csak felbukkanna 2024-ben, Orbán Viktornak nem is kellene olyan nagyon erőlködnie, hogy meggyőzze őt a NER igazáról – mondta a költő visszatéréséből féktelen szatírát gyártó animátor, aki szerint az alkotását talán még Bayer Zsolt is nevetgélve nézné. A YouTube-on két hete bemutatott videó nagyot megy, eddig több mint 110 ezren látták, és hamarosan jön a folytatás. Mitől különleges hely a Szondi utca, hogyan fordul „a teremtője” ellen Petőfi, mi a baj Gyurcsánnyal, miért gesztikulál olyan hevesen Tölgyessy Péter és hogyan lett ekkora a siker a videó? Erről kérdeztük az animáció alkotóját, aki örül a pozitív visszajelzéseknek, bár felkészült az ellenkezőjére is, őrzi anonimitását, a közönségtől pedig csak madártejet vár támogatásként.