A vándorok (vagy ahogy önmagukat nevezik: Mincéirí vagy Pavee) Írország nomád, őshonos etnikai kisebbsége, amelynek száma nagyjából ötvenezerre tehető. Kulturális identitásukat a zenélés, az éneklés és a történetmesélés határozza meg, megélhetésüket sokáig a kereskedelem és a kézművesség biztosította, az iparosodás drasztikus terjedése azonban egyre inkább ellehetetlenítette helyzetüket, a legtöbben elvesztették az önellátást biztosító független jövedelmüket. Az ír vándorok és az általuk „letelepedetteknek” hívott társadalom között egyre nagyobb lett a feszültség, 1963-ban az ír állam pedig törvényileg rendelte el a kisebbség integrációját, ennek nyomán szigorral léptek fel a nomád életmóddal szemben. A törvényileg szabályozott beilleszkedés nem hozta el a várt eredményt: a megfelelő lakhatási körülmények nem voltak adottak, a munkanélküliség és a szegénység, illetve az ebből fakadó hátrányos megkülönböztetés a nomádok napi tapasztalatává vált. Az utóbbi időben apró lépésekkel ugyan, de változott a helyzetük: 2017-ben az ír kormány hivatalosan is elismerte a vándor-kisebbséget, két évvel később nyelvük, a gammon felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökségeinek listájára.
A vándorokat sokan az ősi ír szokások őrzőinek tekintik, akik történeteikkel nemcsak megmagyarázzák a körülöttünk lévő világot másoknak és maguknak, hagyományaikat és múltjukat örökítik tovább, de ez segítséget nyújt számukra a traumafeldolgozásban is. Népmeséik most magyarul is olvashatók az Oein DeBharduin író, gyógynövényszakértő, pedagógus által összeállított kötetben, ami eredetileg gammon nyelven látott napvilágot.
Oein DeBharduin vallja, hogy minden történet a mesélőkkel együtt változik, újabb és újabb értelmet nyer, és többé válik szimpla sztorinál. Bár az ír vándorokról szólnak ezek a népmesék, de tetten érhető bennük az egész világ Szibériától Észak-Amerikáig, Nyugat-Afrikától Tibetig. Ezek a gyakran szürrealisztikus elbeszélések sokszor a természetfeletti világba kalauzolnak el, mégis a természetben gyökereznek, tele vannak alakváltó rókákkal, pókasszonyokkal és csillagokká növő halszemgolyókkal.
Az egyes történeteket DeBhairduin jegyzetei előzik meg, amelyek betekintést nyújtanak az ír vándor közösség szokásaiba és hiedelmeibe. A nyugodtságot árasztó szövegek egy lassabb világot idéznek meg. A fókuszban a szeretet és a család áll, miközben a természethez fűződő szoros viszonyról, vágyakról és varázslatról mesélnek. Kiderül például, hogy miért nő a pitypang, hogyan szerezte csíkjait a borz, hogyan születtek a folyók és a csillagok, ki nyerte az óriások és a méhek csatáját.
DeBhairduin példázatszerű, tömör szövésű meséi, amelyek fontos dokumentációi egy szájhagyománynak, úgy csengenek, mintha épp a tűz körül mesélnék őket. Bolondosak és sötétek, szatirikusak és bölcsek, bánatosak és szelídek. Bár az ír vándorok helyzete, a velük kapcsolatos előítéletek, sztereotípiák ismeretlenek lehetnek a hazai olvasók számára, de a Miért bolyong a Hold? című kötet történetei segíthetnek abban, hogy bármilyen kisebbség felé megértéssel és elfogadással fordulhassunk.
Oein DeBhairduin: Miért bolyong a Hold? Ír nomád népmesék. Ford.: Ferencz Mónika. Ampersand Kiadó, 2024. 4700 Ft
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2024/30. számában jelent meg július 27-én.
