Kézai Simon alkotmánytana és orosz-ukrán háború, atomkatasztrófák és a Habsburg Birodalom: ezek voltak 2023-ban a kedvenc könyveink.
Szerhij Zsadan: A diákotthon
Lassan két éve tart az a háború, amelyet békepárti miniszterelnökünk a mai napig bátran „katonai műveletnek” hív. Oroszország agressziója és Ukrajna egyre elkeseredettebb védekezése a Hamász terrortámadását, majd Izrael hosszan elnyúló gázai ellencsapását követően lekerült a címlapokról, az értelmetlen vérengzés folytatódik, de ez már a fronttól néhány száz kilométerre fekvő országok lakóit sem izgatja különösebben. Ebbe az általános érdektelenségbe érkezett Szerhij Zsadan donbaszi ukrán író, költő, zenész és aktivista eredetileg 2017-ben megjelent – magyarul Körner Gábor remek fordításában kiadott – kötete, A diákotthon. A regény a 2014-es orosz támadás idején játszódik, a történet azonban leválik a történelmi tényekről, és a háború abszurditásának, illetve ezen abszurditás kényszerű elfogadásának fájdalmasan lírai dokumentumaként állít emléket az áldozatoknak. Egyetemessége ellenére sem vonatkoztathatunk el az aktuális helyzettől: a meg nem nevezett csapatok minden rációt nélkülöző harca, és a két tűz közé szorult emberek túlélésért folytatott küzdelme jajkiáltás és egyben könyörgés Ukrajnáért. Hogy mindez öt évvel az orosz támadás előtt született, nem gyengíti a regény állítását, sőt: a háború akkor is zajlik, amikor nem dörögnek a fegyverek, a béke csak az a gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt. A diákotthonban mégis meglelhetjük a reményt. A testi fogyatékossága miatt katonai szolgálatra alkalmatlan Pása az egyre közeledő front ellenére elindul, hogy kimenekítse az ostromlott városból unokaöccsét, Szását. Kettejük háromnapos odisszeája a pusztítás groteszk karneválján keresztül a halál diadala helyett az élet szükségszerűségéről mesél. Végül persze rádöbbennünk, hogy ez az élet is csupán a háború közepette nyer értelmet.
(Ficsor Benedek)
Bödőcs Tibor: Prímszámok hóesésben
„Akik el akarták, el is b.szták. Akik rendbe akarták tenni, azok is elb.szták. A világnak kampec. Szevasztok!” Mondja a történelemtanár Bödőcs Tibor Dióhéjban című novellájában, majd kiviharzik a teremből. Az írás – amelyből Udvaros Dorottya, Máté Gábor és Mucsi Zoltán közreműködésével animációs kisfilm is készült – pontosan összefoglalja a humorista negyedik, Prímszámok hóesésben című kötetét. Merész miniatűrök, amelyek méretükre – félperces novellák – rácáfolva iszonyatos súllyal húzzák le az olvasót egy olyan térbe, ahol a valóság és a groteszk határai elmosódnak, és mi mélyen előrehajolva, a lábunk között hátratekintve dobáljuk (irodalmi) rögökkel – saját magunkat. Nehéz nem az elsöprő humor irányából közelíteni az ország talán legismertebb komikusához, de azt már a legutóbbi, Mulat a manézs című kötetéből megtanulhattuk, hogy a poénokban sokkal több rejlik a nevettetés szándékánál. A Prímszámok hóesésben pedig még látványosabban mozdul el a stand-up irányából a nagy (irodalmi) elődöket méltó módon megidéző abszurditás és fekete komédia irányába. Putyin, Sztálin, Hitler, Buddha, Tóth Gabi és Horváth Imre kalandjai a klíma- és gasztronómiai válságtól sújtott Pincér János Művelődési Ház végtelen tereiben – Bödőcs Tibor sírva vigad, és jobb, mint valaha.
(Ficsor Benedek)
Ficsor Benedek kedvenc könyvei
1. Szerhij Zsadan: A diákotthon
2. Julie Otsuka: Amikor isten volt a császár
3. Cormac McCarthy: Az utas/Stella Maris
4. Szécsi Noémi: Rohadt állatok
5. Bödőcs Tibor: Prímszámok hóesésben
Turi Tímea: Egyszerre egy beszéljen
Ha 2023 legjobb magyar verseskötetéről van szó, Kellerwessel Klaus bemutatkozása mellett Turi Tímea könyve jut elsőként eszembe. A Jönnek az összes férfiak, de különösen az Anna visszafordul már így is egy jól eltalált költői hangról tanúskodtak, ezt tudta továbbfejleszteni az idei Egyszerre egy beszéljen. Ráadásul sikerült ezúttal is egy izgalmas koncepció köré szervezni a verseket: az imádkozás mint egyszerre befelé fordulás és közösségi élmény jelenik meg, kapcsolat valami transzcendenssel és kiszakadás a hétköznapokból. Azokból a hétköznapokból, amelyeknek még mindig Turi Tímea az egyik legihletettebb hazai krónikása. Észrevesz minden apró részletet, melyek felett úgy siklunk el, hogy nem is tudjuk, milyen jelentősen formálnak bennünket. Közben megrendítően foglalja össze életünket: „Mégis akkor kezdtem magamra találni, / amikor – ahogy ti mondtátok – rám sem ismertetek. / Pedig tudjátok jól: én sem vagyok olyan, / aki azt mondhat, amit akar. / Hiába jutottam messzebbre, mint amilyen messziről jöttem.” Máskor néhány sorral mond sokat, mint például a Stockholmban teszi: „Az életemben a legtöbbet / a tapintat adott / és vett el tőlem.” És továbbra is kifejezetten erős, amikor korunk jellemző jelenségeit forgatja ki, mint mondjuk a Feminista kritikában tapasztaljuk: „Te hülyének nézel? Nem hiszem el, hogy csak ennyire futotta”, / bökött a tanárom – rövidhajú, magabiztos nő – / a feminista dolgozat agyonjavított mondataira. / Pedig a szemeszter közepén még úgy bízott bennem, / hogy a gyerekére vigyázhattam volna! / Azt szerettem volna válaszolni, hogy: tényleg, / tényleg csak ennyire. / De csak nyeltem a könnyeimet. / Azt már megtanultam: meg kell várnom a sírással, / hogy egyedül maradjak.” Erős kötet ez, hamar végiglapozhatjuk, izgatottan várva a továbbiakat.
(Lakner Dávid)
Lakner Dávid kedvenc könyvei
1. Turi Tímea: Egyszerre egy beszéljen
2. Byung-Chul Han: Erósz haldoklása & Mi a hatalom?
3. Réz Anna: Mardos
4. Yishai Sarid: Az emlékezés szörnye
5. Kellerwessel Klaus: Hátam mögött a hulló porcelán
6. Michel Houellebecq: Megsemmisülni
7. Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk
John Hughes-Wilson: A katasztrófa küszöbén
Habár az atomkatasztrófák kapcsán legtöbbször a Hirosima és Nagaszaki elleni atomtámadásra, illetve a csernobili és fukusimai atombalesetre gondolunk, 1945 óta valójában több száz atombalesetet dokumentáltak – ezek közül sok legalább akkora volt, mint bármelyik Hirosima-típusú bomba. Ám ugyan a második világháború befejezése óta egyszer sem került sor újabb nukleáris támadásra, az atomfegyverek arzenálja megsokszorozódott, ami továbbra is óriási fenyegetést jelent az emberiségre. Hasonló veszély rejlik a polgári célú nukleáris létesítmények óriási számában is, amit sajnos többszörösen igazolt már a történelem. Ezeket az atomkatasztrófákat gyűjtötte egy kötetbe John Hughes-Wilson ezredes, hogy történeti megközelítésből figyelmeztessen korunk egyik legnagyobb biztonsági kihívására, a nukleáris katasztrófákra. A tragikus események bemutatásával a szerző célja az, hogy rámutasson azokra a gyenge pontokra, amelyek miatt könnyebben bekövetkezhet egy nukleáris baleset, mint gondolnánk.
(Majláth Ronald)
Caroline de Gruyter: Nem lesz jobb: Utazás a Habsburg Birodalomban és az Európai Unióban
Mi a közös a Habsburg Birodalomban és az Európai Unióban? Erre a kérdésre keresi a választ könyvében a holland újságírónő, aki nem csinál belőle titkot, hogy mi érdekli a legjobban: hogy utóbbi mikor jut előbbi sorsára? Alighanem sejthető, hogy sem ő, sem interjúalanyai nem tudnak egyértelmű választ adni a kérdésre, de ez egyáltalán nem is baj. A kötet ereje ugyanis éppen abban rejlik, hogy a „fekete/fehér; igen/nem” korában élve rámutat ara, hogy mennyire számítanak az árnyalatok, az érdekességek, a finomságok. Visszatérő elem például a beszélgetések és az útleírások során, hogy micsoda paradoxon az, hogy miközben a brüsszeli uniós bürokráciára még Nyugat-Európában is hajlamosak úgy gondolni, mint a basáskodó vízfej szimbólumára, addig a Mária Terézia korából megörökölt intézményrendszer képe úgy él az emberekben, mint valamiféle biztonságot adó kapaszkodó a letűnt, boldog békeidők felé - holott egy nagyságrendekkel nagyobb apparátusról van szó. Persze minket, magyarokat sem hagy ki de Gruyter, párhuzamot vonva a Monarchia idején tanúsított közéleti makacskodásunk és mostani vétózásaink között, de ebben a témában messze nem mélyed el annyira, mint azoknak a jellemzően kávéházi anekdotáknak a megfejtésében, amik megmutatják, hogy miért is számít ma is erős fundamentumnak a Habsburg-időszak a Közép-Európai mindennapokban.
(Tompos Ádám)
Molnár Péter: Kézai Simon „hun-magyar alkotmánytana”
Minden, amit Kézai Simonról tudni érdemes
Monumentális vállalkozás – tömören így lehetne jellemezni Molnár Péter történész Kézai Simon „hun-magyar alkotmánytana” című munkáját. A szerző nem kisebb fába vágta a fejszéjét, minthogy a modern historiográfia minden kellékével vesézze ki az immár 800 esztendeje a magyar őstörténet egyik legnagyobb vitáját kiváltó eredettörténetet is magában foglaló talán legismertebb középkori krónikánkat. Mindezt úgy, hogy közben a témát korábban részletesen feldolgozó legnagyobb elődök, elsősorban a néhai páratlan eszmetörténész, Szűcs Jenő, illetve az olyan, ugyancsak ismert középkorászok, mint Gerics József vagy Deér József ezzel kapcsolatos munkáinak kritikáját is elvégzi.
A forráselemzés értékét növeli, hogy a külföldi analógiák és a Kézai-krónikával korábban összefüggésbe hozott előzmények aprólékos vizsgálata mellett a szerző a korabeli okleveles anyag szó- és fogalomhasználatát is egybevetette Simon mester művével. Az olvasó így még inkább meg tudja érteni Kézai „köznemesi ideológiáját”, illetve bele tudja magát helyezni a IV. László-kori (1272-1290) politika valóságába. Hogy aztán előbukkanjanak azok a történetírói finomságok, csúsztatások, amelyekkel a középkori szerző – akinek életéről nem sokat tudunk – úgy volt képes alakítani az Árpádok történetét, hogy az a lehető legkevésbé legyen dehonesztáló a magyar királyi dinasztia megannyi tagjára nézve.
Noha a mű elsősorban a történelem iránt érdeklődő és a középkori magyar forráskritikát értő közönség számára íródott, mégis úgy vélem, mindenki számára megkerülhetetlen, akit a korszak és a szerző, Kézai Simon érdekel. Úgy is fogalmazhatunk, ha 2023-ban az embernek egy összefoglalója van a késő Árpád-kori magyar történetírás szintéziséről, akkor ennek kötetnek kell ott lennie a könyvespolcokon.
(Balogh Roland)
