Úgy tűnik, sikerült kifejezetten értelmetlenül keresztbe tenni a 16. BuSho Nemzetközi Rövidfilm-fesztivál szervezőinek. Péntek este legalábbis a kormány közölte, lazítanak az alig néhány napja bevezetett, szigorú határvédelmi intézkedéseken. Ennek jegyében a kulturális rendezvényeken való részvétel szabályai megegyeznek a sportrendezvényekével, tehát negatív teszttel be lehet lépni az országba. Igaz, ezt követően 72 órán belül távozni is kell. (Hagyjuk is, hogy ennek mi értelme, ha már egyszer valaki egészségesen beléphetett a határon.) A BuSho nemcsak három napig tartott, mindenesetre ez a lazítás bizonyosan számított volna a nemzetközi zsűri esetében. Amelynek tagjai rendelkeztek negatív tesztekkel, repülőjegyekkel is, hiába. Szeptember 1-jén kezdődött a rendezvény, a hatóságok pedig nem tettek kivételt.
Persze már annak is örülhetünk, hogy a tavaszi zárások után végre újra kinyithattak a mozik, a BuShót pedig meg tudták tartani a szokott időben. A két jelentősebb rövidfilm-fesztivál közül erre mindig ősszel ülhetünk be, hogy a hazai frissek mellett ismerkedhessünk a nemzetközi színtér legjavával. Minthogy a versenyszekciókban egy-egy magyar produkcióra három-négy külföldi jut, így jobban képbe kerülhetünk, mik a tendenciák a német, amerikai, orosz, cseh, finn vagy épp szlovák rövidfilm-gyártásban. Vannak persze magyar panorámavetítések is, ahogy a múltbeli fesztiválok legjobbjait felidézők, illetve kizárólag az animációsokra koncentráló blokkok. A Puskin mozi mellett vetítéseket tartottak az Art+-ban, az Olasz Kultúrintézetben és a Cervantes Intézetben.
Ha van valami, amit 2020 megmutatott, az az, hogy mennyire nem vehetjük természetesnek a minket körülvevő világot. Legyen az egy tengerparti nyaralás, amiről Dragomán György szép szövegében olvashattunk, vagy jóval hétköznapibb élmény: színházba járás, beülés egy kávézóba, nagy családi találkozók. A mozi szintén ilyen, a kedvelőinek különösen hiányzott az élmény márciustól júniusig, hiába, hogy otthon ugyanúgy lehetett filmet nézni. (Akár újakat is.) Egy a BuShóhoz hasonló fesztiválnak pedig külön bája, hangulata van. Ahogy az ember megérkezik a Puskinba, ott rögtön a fesztiválpulttal találkozva, a jól ismert arcokkal, majd a blokkokra beülve a szórakoztató kis bushós szpotokkal, amik alatt most is Szabó Simon jellegzetes hangját halljuk. Őt bár a többség a baltával faragott karakterek megformálójaként ismerheti, de szokott rendezni is, kifejezetten jó drámákat ráadásul. Az idei fesztiválon is jelen volt egy filmmel, az Ember a tűzből cíművel.
Az idei friss magyar termés egyik legmegrendítőbb darabja Baranyi Benő rendezése, az Anja volt. A sztori ismerős lehet sokunknak, az elmúlt években fel is kavarták a közéletet a kórházi rasszizmusról szóló, a várandós roma nők sterilizálásáról szóló hírek. Az külön Baranyi dicséretére szól, hogy ezt az egyértelműnek tűnő történetet a maga komplexitásában, ellentmondásosságában tudja megmutatni. Önbíráskodást az egyik, majd a másik oldalról, hogy a végén a néző tanácstalanul üljön a székében. Hiszen semmiképp sem jó az egész, az alaphelyzet már eleve elég tragikus – mégis érezzük, hogy ennek ellenére az orvosnak nem lett volna joga úgy döntenie, ahogy. Problémamentesen tudunk azonosulni a fiatal, naiv és tiszta lelkű orvostanhallgatóval (Major Erik), miközben már az elejétől irtózunk az orvos lekezelő viselkedésétől, önhittségétől. Kovács Frigyes érdeme lesz, hogy bár ez a legvégéig fennmarad, mégis elbizonytalanodunk, olyan magabiztosan vágja a fiú és a néző képébe: hát persze, hogy átvertem Anját! „Az életét maga tette tönkre tegnap este.” Az ajtó mindannyiunkra csattan, sokáig gondolkozunk még utána, mi mást is lehetne és kellene tenni, hogy egy másik, emberségesebb ország épüljön itt.
Hasonlóan nehéz, de kissé didaktikus néznivaló Holtai Gábortól a Második kör. Kifejezetten ötletes, ha némiképp életszerűtlen is a történet, ami szerint a jövő Magyarországon nemcsupán az örökbefogadáshoz, de eleve a gyerekvállaláshoz több körös hivatali eljáráson kell keresztül esni. Az ilyenkor szokásos megoldásokkal: az eljárás vezetőjének lefizetésével, folyamatos hízelgéssel és nehezen teljesíthető célok kitűzésével. Az indok, miszerint túlnépesedés van, a kínai egykepolitikát látva a nyomasztó valóságot mutathatná. Itthon, ahol mindenféle anyagi előnyt beígérnek a középosztálynak, csak vállaljanak gyereket, már nehezebben hihető. Az ideológiai indoktrináció, s hogy az államnak megfelelő gyerekek kinevelését várják a szülőktől, már inkább. De még így is kissé túlzó lesz, mikor előkerül az elvárás, hogy a gyerek kis sportember legyen, lehetőleg futballozzon, és ne a nyelvtanulásra fordítson minél több energiát. A mostani kormányon persze elfér a kritika, bőven jogos is, de ettől még helyenként így is érezhetjük az ellenpropaganda-jelleget. (És akkor már hitelesebb a társadalmi folyamatokat kritikusan bemutató Hajdu Szabolcs legutóbbi filmje, a mindenféle támogatás nélkül készülő Békeidő.) Molnár Áron és Lovas Rozi jók a főszerepekben, hitelesen mutatják be a fiatalok drámáját. Znamenák István pedig talán még kiválóbb a kis kenőpénzért jó zsarut játszó vizsgabiztosként.
Mondhatjuk, hogy a nehéz családi történeteket szeretik a rövidfilmesek, legyen épp magyarok vagy épp szlovének, szlovákok vagy finnek. Tizenöt-húsz percben jól be lehet mutatni a sok rossz élményen túl lévő rokonokat, akik aztán egy váratlan fordulat hatására mégis közel kerülnek egymáshoz. Ilyenkor viszont megvan a veszélye, hogy a filmek azt a látszatot keltik, amit a BoJack Horseman animációs sorozat címszereplője így fogalmazott meg: „A tévéből tanultam meg, hogyan kell jónak lenni. És a tévében a zűrös karakterek a szeretetüket mindig nagy gesztusokkal bizonyítják. És valahol még most is azt hiszem, hogy ez a szeretet.” Mintha olykor a filmesek tényleg azt sugallnák, hogy lehet egész életünkön át a másikat gyötörni, alázni, az önbecsülését lehúzni. De ha a végén cinkosan, bátorítóan rámosolygunk a másikra, azzal máris mintha jóvátennénk az egészet. Az élet eközben nagyon nem ilyen egyszerű.
Mindez leginkább Wrochna Marcell Ha egyszer… című rövidfilmjében mutatkozik meg, ahol a haldoklás hozza el az alkalmat, hogy apa és fiú végre megértsék egymást. A mottó ezt még ki is hangsúlyozza, a közösen megélt, egyaránt átérzett pillanat jelentőségére felhívva a figyelmet. De a mindig kemény apa egyetlen játékos pillanata, túl későn jött dicsérete elegendő bármilyen feloldáshoz? Wrochna azt már tökéletesen mutatja meg, hogy ilyenkor örökítjük tovább a rossz mintákat, a hibákat újra és újra, végzetesen el fogjuk követni. A Ha egyszer… mindenesetre nagyszerű vizuális kivitelezéssel, szép narratív körítéssel mutatja meg, hogyan csúsznak össze az emlékek, bukkannak elő a múltból ezer éves sérelmek.
Érdekes darab Szeleczki Rozáliáé, a Mióta velem jár, egy nyolcvanas évekbeli underground rocksztár és kislánya kapcsolatát a középpontba állítva. Kifejezetten dicséretes, hogy Szeleczki óvakodik a sematikus ábrázolástól. Tudjuk és látjuk, hogy ezt a fiatalembert a rendszer és a társadalom is nyúzza, mégis egyértelmű a saját felelőtlensége, éretlensége és céltalansága is. Az elnyomott művészben nem hőst látunk, annak ellenére sem, hogy elnyomatása nyilvánvaló. Néhol igazából már a másik irányba leng ki az inga, és annyira vállalhatatlan lesz a gyereke jelenlétében, hogy úgy érezzük, ettől azért felelősségteljesebb az átlag, legyen bármekkora lázadó rocker is. De aztán mindig jön egy emberibb pillanat, amikor Bögös Lóránt (Tasnádi Bence) bizonyítja, hogy nem teljesen veszett ügy a belé fektetett bizalom. Bercovici Emma pedig különösen szeretetreméltó a lánya, Emma szerepében. A Mióta velem jár a korábbi rövidfilmmel, a Rozgonyinéval szemben egy kifejezetten humoros darab, van egyfajta kedvesen szórakoztató hangulata.
A finn Tommi Seitajoki filmjén, a The Explosion of a Swimming Ring-en szintén lehet derülni, bár egy idő után valószínűleg a torkunkra fagy a nevetés. Kegyetlen iróniával példázza ugyanis, hogy miközben minden energiánkat leköti a meghatározott rend szerint vitatkozó szülők színháza, aközben észre sem vesszük, ki szenvedi ezt meg a legjobban. A két „felnőtt”, ahogy kell, előbb egymást hergeli, szinte tettlegességig jutnak, végül egy jót kacagnak a saját kisszerűségükön. Közben szól a könnyed háttérzene, az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna. Az igazi nagy drámával való szembesülést Seitajoki már nem mutatja meg, inkább hagyja, hogy elmélyüljünk az önmagukba szédült szülők abszurd párharcába. A történetet látva könnyen eszünkbe juthat Ruben Östlund művészete, a Lavina vagy épp A négyzet szatirikus történetei.
A szlovén Gaja Möderndorfer filmje, a Nežka szintén hasonló témát jár körül, de itt abszolút a gyerekkel és az ő szenvedésével a középpontban. De ugyancsak ironikus látni a szokott forgatókönyvet a szülőknél, a feszültséglevezetésnek azt a módját és célját, amiről olyan pontosan írt Kosztolányi Dezső a Fürdésben: „– Sírba visz ez a taknyos – vágott közbe Suhajda, mert a méreg fűszer volt neki, paprika –, sírba visz – ismételte, s élvezte, hogy a harag kitágította az ereit, jótékonyan elűzte délutáni unalmát.” Egyszerre szórakoztató és fájdalmas látni, milyen nevetségesek ezek a viták, amiket olyan komolyan vesznek a szülők, miközben a feszültséget persze a gyereken vezetik le. A feloldást egy szomorúan szép, szürreális fordulat biztosítja a film végén.
A legnyomasztóbb mind közül viszont egy kifejezetten rövid darab. Az amerikai Victor Velasco alig négy percben mesél egy abszurd történetet, aminek hőse egyre idegesebben próbál eljutni munkahelyére, de nem tud, mert egy fiatal rendre útját állja. És egy kanalat lóbál a kezében, arról faggatva őt: nem szeretne egy kis levest? Az öltönyös úriember feszültsége fokozódik, neki nincs erre ideje, rohannia kell dolgozni, hagyják békén. De hiába, hamarosan az egész világ ellene fordul, mi pedig egyek leszünk vele a kétségbeesésében, hogy mi ez az egész. Annál fájdalmasabb lesz rájönnünk, miről van szó, és hogy sikerült teljesen beleélnünk magunkat egy olyan helyzetbe, amit mindig csak kívülről, értetlenül szemlélhettünk.
Díjazottak:
Diákzsűri, legjobb játékfilm: Második kör (Holtai Gábor)
Diákzsűri, legjobb animációs film: Sororal (Frédéric Even, Louise Mercadier) (Franciaország)
Diákzsűri, külön dicséret: Casting (Csoma Sándor)
A Nemzeti Filmintézet 2 x 500.000,- forintos díja a legjobb animációs és legjobb játékfilmnek
A legjobb magyar animációs film 2020-ban – Symbiosis (Andrasev Nadja)
A legjobb magyar játékfilm 2020-ban – Ha egyszer (Wrochna Marcell)
A nemzetközi zsűri díjai:
BuSho Award 2020 A legjobb animáció – Daughter (Darya Kashcheeva) (Csehország)
BuSho Award 2020 A legjobb kísérleti film – Selfies (Claudius Gentinetta) (Svájc)
BuSho 2020 A legjobb fényképezés – Tobias Hochstein (Moon Drops, rendezte Yoram Ever-Hadani) (Szerbia)
BuSho Award 2020 A legjobb vígjáték – The Best Orchestra in the world (Henning Backhaus) (Ausztria)
BuSho 2020 külön dicséret – Mall (Jerry Hoffmann) (Németország)
BuSho Award 2020 A legjobb színésznő – Blénesi Kincső (Casting, rendezte: Csoma Sándor)
BuSho Award 2020 Sopron különdíja – Anja (Baranyi Benő)
BuSho Award 2020 A Sziget különdíja – Mióta együtt járunk (Szeleczki Rozália)
BRONZE BUSHO 2020 – Vasárnap (Berényi Andor)
SILVER BUSHO 2020 – Archibalds' syndrome (Daniel Perez) (Franciaország)
GOLD BUSHO 2020 – Anna (Dekel Berenson) (Egyesült Királyság)
