A hetvenes években, amikor Abramovic híressé vált, aligha tűnhetett valószerűnek, hogy 2019-ben majd bárki, bárhol az ő kiállítására látogasson majd el.
Pár perc próza
Mondjuk ki bátran, hogy a saját bőrünkről van szó. Akkor, meglehet, hatásosabban ér célba az üzenet.
Soha ilyen kellemetlen feladat rá nem hárult, egyértelműen maga, az ő élete volt a tét, és semmi apróságért nem felelhetett.
Elöl megy az élet, s mögötte fut, Lépked, majd végül lemarad az álom.
Akkor fészkelte be magát elméjébe, amikor élvezettel figyelte, mennyire félnek tőle a nézőtéren. Akarta ezt az érzést, még sokszor akarta.
Hogy egy rongy lesz, egy senki, elvész belőle a tartás, mint megvágott húsból az erő, hát ezt is megérte, ki gondolta volna, hogy ezt teszi a háború az emberrel.
A vakondok generációk óta alagútfúrással foglalkoznak, minek ide közbeszerzési pályázat?
Próbáltam nem nagyot ütni. De úgy ütni nem nagyot, hogy azért nagynak látsszon. Nem durván nagynak, nem akartam hősködni, bár tetszett volna.
Számos példát lehetne arra is sorolni, amikor a nyelvtudás megléte sem szabott gátat egy-egy dal általános félreértelmezésének.
Nem irigylem a jövő történészeit, akik a sötétben fognak tapogatózni, amikor rekonstruálni akarják egy lassacskán láthatatlanná váló korszak magánéletét.
A szürke város, a rejtett füst, a vígan élés, minden passzolt, egyszerűen tökéletes volt hintában titkos cigizéshez.
Csipketerítős, nagy asztal a nappali szoba közepén, ha máskor nem is, de hétvégeken széket is hozni kellett, annyian ültük körbe, a család; nagyi kezében horgolótű; esetleg kártya került, egy snapszert gyerekek? Lenyomunk? Sütöttem pitét.
Az 1950-es években se merték betiltani, a karácsony így velünk maradhatott, de új nevet kapott. Fenyőfaünnep. Ez lett belőle.
Olyan eseménynek számított a Nagy Családi Karácsony, amilyen csak egyszer adódik az életben.
A szépségen túl Közép-Európa egyik legérdekesebb városa is. Minden porcikájából sugárzik a térség viszontagságos történelme.