Tele vagyok űrökkel meg hiányokkal, lekötésre váró vegyértékekkel. Hol kóstolások emlékéből, hol meg nyári esték, téli metszések, pinceszagolások, szerelmeskedések szindbádi nosztalgiájából összegyúrva. Az Olaszrizlingről is őrzök egy ilyet.
Pár perc próza
Izgatott alak rontott be a terembe, egyenesen az igazgatónőhöz lépett, valamit súgott a fülébe, aki erre az irodába sietett. Két perc múlva jött vissza. Hullasápadt volt, alig tudott megszólalni.
Van-e ismertetőjele annak, hogy hihetünk abban, akiben-amiben hiszünk?
Kedves biztos úr, mielőtt még bármilyen intézkedést foganatosítana, tájékoztatnom kell a tényállás két kulcsfontosságú eleméről. Az első az, hogy legközelebb vonatot lopok. A második: amikor megteszem, az nem bűncselekmény lesz, hanem nemzeti érdek.
A kávé a luxus üzenete volt, ha anyámék néha főztek, ugyanazt az illatot éreztem a lakásban, amit az elegáns Vörösmarty cukrászdában.
A szabadság kertről kertre járta be az országot annak idején is. Szinte észrevétlenül osonva, mint ez a macska is. Mi lett volna, ha Petőfi macska lett volna? – teszem fel az oktalan kérdést a lustán gomolygó felhőket nézve. Rárontana a rátarti madárra?
Én, ahogy újra (és újra) olvasom Adyt, hallom a kérdést, kigyúló szép fejét ingatva mondogatja a lovam. A hangja ismerős, mintha az én hangom lenne. Kérdést kaptam, kérdésem lett, van esélyem válaszra tehát.
Rögtön rájöttem: a zuhanyrózsán keresztül, mikrocsippel hallgatják le a gondolataimat a sorosisták, merthogy szakmailag és politikailag veszélyessé váltam számukra. És hogy lenyúlhassák a dalaimat.
Mi végre, hogy 1977-ben még 40 hektárnál több, a 2010-es évekre már alig feleannyi a Nektár itthon?
Valahányszor ott jártam, lestem, ámultam, mert a rádió roppant fontos hely volt, nemcsak a hivatalos politika szócsöve, de kultúrközpont; rádiójátékok, színházi közvetítések, opera, operett, hangverseny.
Időnként akkora köd ereszkedett a lakótelepre, hogy amikor tornaórán kimentek a salakkal borított iskolaudvarra focizni, hiába kispályán játszottak, nem lehetett látni a másik kaput. Legalábbis ő nem látta.
Idestova fél éve élünk falun. (Egy kedves barát, kolléga, ha nem sértődik meg e jelzőn, így írná: fél év faun.) A legmeglepőbb, hogy lényegében észrevétlen volt a változás. A jóba könnyű beleszokni, igaz.
Eszembe jut saját gyermekkorom, ami nem volt ilyen jó. Nem értek rá ennyit a felmenőim. Meg nem is volt ez divat egy-két emberöltővel korábban. Nem tudták még az emberek akkor, hogy hogyan kell a jövőt megalapozni. Hogy nem jön minden magától.
Ilyen a Kövidinka: otromba, nagyszájú, együgyű és ártalmatlan. Mint egy menthetetlen szóvicc. Mentsége mégis, hogy önazonos és szerethető.
Sokáig kell élni, és akkor belekáprázik a szemünk a tenger változásba. Szavak, hitek, célkitűzések fordulnak önmaguk ellentétébe, miközben senki sem fordul önmagába. Ami tegnap az igazság veleje volt, az mára csak egy üres velős csont.