Ez nem korlátozás volt. Nem is barátságos ajánlás. Ám véresen szigorú rendőri rendelet, statáriális hadparancs. A főváros utcáin járőrök, igazoltatás, éles fegyverek, éjjel is hallottunk puskaropogást.
Pár perc próza
Trianon, hallod, fiam? Trianon! Inkább ünnepeljük együtt a nemzeti összetartás évét, vette át a szót az apa, és a tévére mutatott. A fiukat azonban ez sem érdekelte.
A bejárónő valóságos intézmény volt, sajátos figurája a kornak: a szárba szökkenő szocializmus idején, a lózungos társadalmi egyenlőség korában az egykori cselédlányok, házvezetőnők letűnt világát idézte.
Miként írhatok én magyar tematikájú regényt egy horvát kikötővárosról. És miként lehet az, hogy a román kolléganő városának van eredeti magyar neve is?
Szájában már csak a piros íny árválkodott. Képtelen voltam megszólalni. Ott toporogtam a küszöbön, és Marcsit néztem.
„Figyelj, már nem vagyunk fiatalok. És itt van ez az egész. Omlik össze minden, a civilizációnak, amit ismertünk, vége.”
1989. július 6-án Chiara P. éppen osso buccót készített milánói születésű férjének, Paolo P.-nek (sz. 1940), amikor a Szabad Európa rádió bemondta, hogy K. János, a Magyar Szocialista Munkáspárt elnöke (sz. 1912) meghalt.
„Édesanyja sajnálatos halálesetével kapcsolatos iratanyagot illetékességből Kárrendezési Központunk kapta meg. (…) Tájékoztatjuk, hogy a mai napon intézkedtünk 3821 Ft szolgáltatási összeg átutalásáról.”
Mi nem mentősök akartunk lenni, hanem Indiana Jonesok, cowboyok, és egyéb haszontalanságok.
Most kétszeresen Skype-papa lettem. A neten keresztül vigyázunk egymásra az én okos, hamarosan hétéves nagy kislányommal.
Marcsinéni nem csak Marcibát tartotta szemmel, mindenki másról is megvolt a véleménye, engem nyikhajnak nevezett, szerinte mindig meg akarom úszni a munkát.
Ezek a miniesszék halottakról szólnak, akik jó vagy rossz szerepet vittek az életemben.
Régen minden jobb volt. Én ennyi idősen már boltba jártam. Nem tettek autót a fenekem alá, egyedül mentem iskolába és délután edzésre.
Múlttalan népet kell kinevelni, kevesebb a gond. Nem fontos a régi város.
Hová tűntek az ősi dalok, amelyeket Orpheusz énekelt, s amit értett ember és állat is, amiben ember és természet még egy volt? Elfelejtettük.