Tákoma

Édes gyermekeim, adom a kezdőhangot. B. Benő énektanár fejéhez ütötte a hangvillát. És adta. A tanár úr derűs iróniával, olykor mély sóhajtás után szólított minket édes gyermekeimnek, ezt inkább szokásnak hittük, mint szeretetnek, de ma már tudjuk, az volt. Mi is kedveltük őt, és nem örültünk, ha néha a másik énektanár, az öreg D. Rezső helyettesítette. Ő szegény nemcsak a kórusnak adott hangot, de dülöngélve annak is, hogy reggel egy-két stampó nem árt. B. Benő az énekkari tagokkal nyíltan kivételezett; énekből eleve ötös mindnek. Negyven fiúgyermek, a cérnahangdalárda, szoprán és alt. Általános iskolai énekkarban tenor, basszus nincsen, igaz, volt a nyolcadik cében két utcavagány osztályismétlő mutáló bariton, de ez kevés volt egy teljes kórushoz. Meg nekik nem is akaródzott. A szomszédos ikerépület volt a lányiskola, nekik is volt énekkaruk, persze az is szoprán és alt. Miért is nem jutott eszébe senkinek a két énekkart legalább nagy iskolai ünnepeken egyesíteni, ki tudja.

Minden héten két óra kóruspróba, kottát B. Benő tanár úr nem adott kézbe, már csak azért sem, mert a legtöbben nem tudták olvasni, meg elvonta volna a figyelmet vezénylő kezeiről. Az énekkart hol az iskola sajátos összetételű (értsd: szedett-vedett) diákzenekara kísérte, hol magam, a zongoranövendék.

Ami a zenekart illeti, sok jót nem mondhatok. Az együttest a tanár úr a természetes tanulói kínálatból toborozta, tanévek végeztével szomorúan nyugtázta néhány nyolcadikos muzsikus korosztályos távozását; istenem, pedig milyen ügyes klarinétos volt. Kellett ahhoz kétségtelen tehetség, a szólamot egy újonnan beálló hegedűre, netán trombitára átírni. B. Benő tanár úr ebben kiváltképp jeleskedett.

Az iskolai énekkar az évzárók, évnyitók és kommunista mozgalmi ünnepségek állandó szereplője volt; rendszerhű zeneszerzők tucatszám írták a lelkesítő indulókat. A műfaj ismert: könnyű dallam, agitprop szöveg. Következik iskolánk énekkara, vezényel B. Benő énektanár (pimasz „hajrá” és „bravó” kiáltások a kamasz nyolcadikosok hátsó soraiból…). A műsorszámok: Dunajevszkij: Szél, szél szállj keletről hozzánk, Lóránd: Mint a mókus fenn a fán, Eisler: Vörös Csepel, végül: Muradeli: Dal a Szputnyikról.

Na igen, a Szputnyik. A világon az első légkörön túl juttatott műhold. A Szovjetunióban lőtték fel, hatvankét éve, októberben éppen. Diadal, büszkeség, dicsőség. Amerika legyőzve. Az újságok szalagcímben hozták.

Alig, hogy B. Benő tanár úr a Szputnyik-dal felsőbb hatóságtól küldött kötelező partitúráját kézhez vette, máris nekilátott betanítani. Egy-két szólampróba után össze is énekeltük. Egyszerű, mégis ünnepélyes dallam, dicsőséget és örömöt hirdető. Kapuvári Béla szövege nem különben: Egyre száguld, egyre száguld, fenn a Szputnyik éjjel-nappal meg nem áll… Megtanultam zongorán hamar, B. tanár úr még beiktatott egy-két pótpróbát, és a november hetediki iskolai ünnepélyen már elő is adtuk.

1957 irtó régen volt. Mostanság gyermekkorunkat idézve emlegettük néhányszor. Barátainkkal hét végére Prágába utaztunk, kedvtelésből; sörözni, zaftos csülköt, puha, szájban omló knédlit enni, utcán csatangolni, szóval pihenni. Ránk fér. Aztán – mondom – előjöttek a régi emlékek. Egyik este Prága nevezetes sörözőjéből tartottunk szállodánkba, mi tagadás, eléggé kapatosan, nem számoltuk a korsókat. Az embernek ilyenkor mindenféle az eszébe jut. A metrón alig voltak, a hátsó ajtónál ültünk le, és halkan régi dalokat dúdoltunk. Versenyeztünk, ki tud többet. Egyikünk a Szputnyik-dalt kezdte halkan, kiderült, mindnyájan ismerjük, már hogyne, valamennyi lelkesítő strófáját. Hozz a földnek édes békét, messze járó bolygótárs, sokkal boldogabb lesz mindenütt az élet, hogyha nem lesz vérontás. Messze tőlünk száll a Szputnyik, néki megnyitotta tág honát az ég.

László barátunk, a jeles borász itt felkapta a fejét: hogy van ez? Tág honát az ég? Tág honááát??? Csodálkoztam, mit nem ért ezen. Elmagyarázta. Azt, hogy ’tág honát’, én az iskolakórusban így hallottam, így is énekeltem: tákomát. Nem tudtam, mit jelent. Szégyelltem megkérdezni. Gondoltam, ez valami űrbéli dolog. Néki megnyitotta tákomát az ég… Ebben a tévtudatban öregedtem meg. Nem akartuk mi a barátunkat kinevetni, de képtelenek voltunk türtőztetni magunkat. Elnyomhatatlanul tört ránk, kiszálltunk, fuldokoltunk a metrómegállóban, az emberek csodálkoztak, támolyogtunk, térdünket csapkodtuk. Képzeletünkben megjelent előttünk a lelkesen éneklő kisfiú, aki hatvankét éve, és azóta felnőttként ugyancsak, szakadatlanul gondolkozik, mit is nyitott meg az ég. Még, hogy tákomát! Hahotáztunk, velünk László is, alig tudtuk abbahagyni. De sörös mámorunkban sem hittük, hogy csak a tündéri félrehalláson nevetünk. Szemünket törülgettük. Patakzottak a könnyeink. Nem csak a nevetéstől. Ezt azért hangsúlyozni kívánom.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/43. számában jelent meg október 25-én!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/43. számban? Itt megnézheti!