Anya még karácsonykor is a plázában robotol, a pénztár és a raktár között sasszézik. Pénzt keres, lejárt árukat tesz a szavatossági kosarakba.
Pár perc próza
Ő az új csapattársunk, Sándor, mutatta be Lucian – aki brassói születésű románként nagyon is tisztában volt a helyzet komikumával – az új kolleginát, akiről kiderült, hogy nevét magának Petőfinek köszönheti.
„Ó, csak már engem is elvinnének! Csak már viselne valaki az arcán! Vajon mi következik aztán?”
„Most közösen egy interperszonális testtudatos tréningen veszünk majd részt, ami segít nektek a kommunikatív görcsök feloldásában.”
Azért ejtettem ki magamat szándékosan a területi úttörőbajnokság soron következő vasárnapi vívóversenyéből, hogy még délelőtt hazaérjek, és fölvehessem a rádió újabb Beatles-műsorát.
Igaza van a feleségemnek: mehetnékem van. De nem a múltba. Azt akarnám megnézni, hogy mi van annak a helyén, ami valaha volt.
Erőre kapott, felkelt, járókerettel rövidebb sétákat tett, de ágyba parancsolták – nem volt jó állapotban, csak az imák vitték előre.
Vagy a kiszámíthatatlan sors, a zűrzavaros világ, az engedetlen test, vagy a szívtelenül kikalkulált törvények borítják fel a terveket. Pedig mélyen benn biztosan még a kulcsmásoló is tudja, hogy olyan kevés szabályos család létezik.
Szkeptikus lettem: bármi lehet sikerkönyv, nem tehetség kérdése. Majd minden oldalon találok hibákat. Közben alig akad eredeti fordulat.
A tizenegyes Balling fokú Zámecky Máz újra meg újra képes meglepni fogyasztóját azzal, ahogyan valóban minden kortyában harapni lehet a gabonát.
Nagyapám hétfőnként ment a faluvégi pékségbe, és minden alkalommal elhozott egy ötkilós kenyeret. A héjára ragasztott cetlit most is látom magam előtt.
Éppen Zolit fogtam le, hogy Erik a szájába tömhessen valami fura kinézetű cuccot, amikor megláttalak, az apukád kezét fogva ballagtál a kerítés túloldalán, helyes csíkos harisnyában.
Mindent ért. A féllábú, borszagú öreget, a kerekes kocsit, a járványt… ezt a furcsa, boldog, szomorú, átkozott világot… Talán azt is, miért nem jön az illatos hölgy többé.
„Szóval ez itt neked már a Bach-korszak, mi?, üvöltött fel. A kis londoni reklámguru elérzékenyítve hazajön egy lázadás hírére, és rögtön Kufsteint kiált? Láttad, mi minden jó történt itt azóta, hogy Londonban urizálsz?”
Úgy éreztem, erősen kell kapaszkodnom abba a szálba, hogy el ne dőljek. Hogy a lábam, ami odabent is remegett már, képes legyen megtartani. Rettenetesen hosszú volt az az öt perc.