A Juventus és az azt birtokló Agnelli-család neve összefonódott a huszadik század folyamán, így amikor az ifjú Andrea Agnelli a klub elnöke lett, az egyesületbe valósággal visszatért az erő és az identitás – csakhogy az új elnöknek nem volt elég újra naggyá tenni a calciopoli-botrányban szétvert Juventust, fel is kellett árcéduláznia, ki is kellett üresítenie, és bele is kellett törölnie a Cristiano Ronaldo nevű nárcisztikus celeb testnedveit, hogy aztán majdnem ugyanakkora bajt és szégyent hozzon a klubra, amekkorába az egykori igazgató, Luciano Moggi keverte azt. Andrea Agnellinek le kellett rombolnia élete nagy művét, hogy el tudja hinni: valóban ő építette fel – az elveszejtett nagyság csak a romok láttán vált számára átélhetővé. Pavel Nedved mellfogdosós és tántorgós videói a Római Birodalom bukása előtti órák cselekményét idézték – csak a vak nem látta, hogy közel az összeomlás.
Andrea Agnelli hiába adta vissza a Juventus egykori fényét, két elveszített Bajnokok Ligája-döntő után a klubfutball szent gráljának elvtelen hajszolása őt, az általa vezetett elnökséget és az egyesületet is kiforgatta önmagából: az elnök felmondott és elárult mindent, ami a klub identitását képezte. Az organikusan kifejlődött és letisztult klubcímert elhajította, és egy steril céglogót fejlesztett a helyére, mert ostoba fejjel azt képzelte, hogy ez kell a Juventus globális márkává válásához. Eladta a Juventus első számú, tradicionálisan zebracsíkos mezét az Adidasnak, hogy az a klub hagyományának kötöttségei nélkül divatozhasson vele utcai viselet gyanánt. Ha a sportszergyártó cég eleget fizet, akár a fekete-fehér sávokat is eltörölheti – és az Adidas eleget fizetett. Bűneinek koronagyémántjaként aztán Andrea Agnelli kierőszakolta a harminchárom éves Cristiano Ronaldo leigazolását két stadion áráért – ebbe a transzferbe pedig a klub mind szakmai, mind pénzügyi, mind erkölcsi értelemben belerokkant. A sportszakmai csődöt a minden szempontból megalapozatlan átigazolást ellenző igazgatózseni, Giuseppe Marotta távozása alapozta meg, aki a rivális Internél egyesítette szakértelmét a Juventus-ikon Antonio Conte kivételes motivációs képességével, és közösen ragadták el a bajnoki címet Torinóból. Marotta utódja a játékosmegfigyelőnek alkalmas, de igazgatóként hitvány, igazolási baklövéseit csalásokkal tetéző Fabio Paratici lett, és Agnellinek ez a döntése aztán a Ronaldo érkezésével kialakult pénzügyi krízist az összeomlás felé hajtotta. Az erkölcsi csődről az öltözőben a nárcisztikus futballmodell, Cristiano Ronaldo minden elképzelést felülmúló egója gondoskodott. A klub persze vigasztalódhatott, hisz abban az évben, amikor a bajnoki trófea Milánóba költözött, a csillogó sztár kiegészítette trófeagyűjtényét, és az angol meg a spanyol gólkirályi címei mellé az olasz góllövőlista első helyét is megszerezte – álmodhat-e egy klub nagyobb dicsőségről? Az önazonosságát elveszejtő klub büszke lehetett Ronaldóra: Olaszországban is megállta a helyét. Pénzügyi érvágásának következményei elől Agnelli a Szuperliga légvárának megrohamozásába menekült – amely Szuperliga azokat a szerinte méltó körülményeket biztosította volna a Juventus számára, amelyek közt soha többé nem kell holmi Torino-, Sampdoria- meg Fiorentina-kaliberű csapatokkal versengenie. Ha az Európai Labdarúgó-szövetség nem hagyta a Juventust a nagyfülű trófeához férni, akkor a Juventus majd leváltja a Bajnokok Ligáját a Szuperligára – álmodozott az elnök. Aztán a Szuperliga mesés ábrándja ugyanúgy omlott össze, mint a Juventus identitása, morálja és főkönyvei. Mindössze a tanulság maradt egy klubról, amelyik annyira Real Torino akart lenni, hogy elfelejtette: valaha Olaszország menyasszonya volt.
A Juventus azért zuhant ki az európai élklubok közül, mert Agnelli mindenáron tovább akart fejleszteni egy fejleszthetetlenül magas minőségű játékoskeretet ahelyett, hogy megelégedett volna azzal, hogy fokozatosan fiatalítja a csapatot, tartja a minőségi szintet, odafigyel a morálra, és várja, hogy valamelyik Bajnokok Ligája-kiírásban végre kijöjjön a csapatnak a lépés. Végtelen plusz húsz éves szerződést kellett volna kínálnia Giuseppe Marottának és Massimiliano Allegrinek, gyűjtögetni a bajnoki meg a kupatrófeákat, és várni a címre, ami pár éven belül jönni fog. Ehelyett Agnelli mindent kidobált a léghajóból, amit nehezéknek nézett, és ami a klub önazonosságát képezte, hogy az identitásgyilkos Ronaldo, mint a sikernek valamiféle félreértett garanciája a klubhoz kerülhessen. Ami Cristiano Ronaldo távozása óta zajlik, vesztes háborút idéz: a romok eltakarítása mellé büntetés és szégyen járul.
Nem vonom kétségbe, hogy az Öreg Hölgy szolgálatából a londoni Tottenhamhez távozó Fabio Paratici szabálytalanul számolta el a klub játékostranszfereit, az azonban beszédes, hogy abból a nyolc klubból, amelyek a csalássorozatban érintettek voltak, a szövetség egyedül a Juventust sújtotta pontlevonással, ami kísértetiesen emlékeztet a 2006-os calciopolit követő szelektív igazságszolgáltatásra, amikor a szintén bűnösnek talált Milantól mindössze annyi pontot vont le az Olasz Labdarúgó-szövetség, hogy az a következő idényben még épphogy elindulhasson a Bajnokok Ligájában, amelynek azt a kiírását végül meg is nyerte, míg a torinóiaknak a másodosztályból kellett visszaverekedniük magukat. Mintha ezek a botrányok kifejezetten a Juventus versenyképességét volnának hivatottak megtörni a velejéig romlott olasz futballközegben. Minden jel arra utal, hogy a Juventus újra meg újra csal, ugyanakkor szemmel látható, hogy soha nem egymaga teszi, és mindig egyedül bűnhődik.
Azt a tényt, hogy a vezetőedző, Massimiliano Allegri a kellő ember a kellő helyen, mi sem bizonyítja hívebben, mint hogy a klubot sújtó tizenöt pontos büntetés dacára a Juventus csak hat pontnyira áll a tabellán a Bajnokok Ligája-indulást érő negyedik helytől, ez a hátrány pedig a hátralévő tíz forduló alatt akár le is dolgozható. Allegriben messzemenőkig megvan a szakértelem és az elhivatottság, hogy Giovanni Trapattoni és Marcello Lippi után a Juventus történetének harmadik nagy, korszakos edzője legyen, csak időt és bizalmat kell adni neki, hogy érvényesítse a taktikai géniuszát Olaszország és Európa futballmezőnyével szemben, ahogy tette az első torinói megbízatása idején. Ő lojális a klubhoz: Marotta után is maradt, és Agnelli után is marad. Meggyőződésem, hogy ő az olasz futball legnagyobb értéke – a Juventusnak vigyáznia kell rá. Nagy baj azonban, hogy Beppe Marottát sokkal nehezebb pótolni, mint Agnellit vagy Nedvedet. Az új vezetők talán tesznek némi erőfeszítést, hogy visszacsábítsák az Agnelli utáni Juventusba.
A torinói zebrák becsületét és identitását helyre kell állítani. Van, ami nem eladó. Az Adidas se vehet meg akármit. Vissza kell állítani a tradíció helyét, a csuromvizesre izzadt mez iránti tiszteletet, a történelmi címerpajzsot, az Öreg Hölgy idő feletti szerepét a globális és plázasterilségű márkaépítés helyett. Ha pedig a Juventus tizenöt pont levonásának dacára Bajnokok Ligája-indulást ér el, akkora morális hajtóerőt és annyira fölényes igazságtételt szolgáltat magának meg a szurkolóinak, ami egy új korszak alapja lehet.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata 2023. április 6-án jelent meg a Magyar Hang 2023/14. számában.
