A Juventus és az azt birtokló Agnelli-család neve összefonódott a huszadik század folyamán, így amikor az ifjú Andrea Agnelli a klub elnöke lett, az egyesületbe valósággal visszatért az erő és az identitás – csakhogy az új elnöknek nem volt elég újra naggyá tenni a calciopoli-botrányban szétvert Juventust, fel is kellett árcéduláznia, ki is kellett üresítenie, és bele is kellett törölnie a Cristiano Ronaldo nevű nárcisztikus celeb testnedveit, hogy aztán majdnem ugyanakkora bajt és szégyent hozzon a klubra, amekkorába az egykori igazgató, Luciano Moggi keverte azt. Andrea Agnellinek le kellett rombolnia élete nagy művét, hogy el tudja hinni: valóban ő építette fel – az elveszejtett nagyság csak a romok láttán vált számára átélhetővé. Pavel Nedved mellfogdosós és tántorgós videói a Római Birodalom bukása előtti órák cselekményét idézték – csak a vak nem látta, hogy közel az összeomlás.
Andrea Agnelli hiába adta vissza a Juventus egykori fényét, két elveszített Bajnokok Ligája-döntő után a klubfutball szent gráljának elvtelen hajszolása őt, az általa vezetett elnökséget és az egyesületet is kiforgatta önmagából: az elnök felmondott és elárult mindent, ami a klub identitását képezte. Az organikusan kifejlődött és letisztult klubcímert elhajította, és egy steril céglogót fejlesztett a helyére, mert ostoba fejjel azt képzelte, hogy ez kell a Juventus globális márkává válásához. Eladta a Juventus első számú, tradicionálisan zebracsíkos mezét az Adidasnak, hogy az a klub hagyományának kötöttségei nélkül divatozhasson vele utcai viselet gyanánt. Ha a sportszergyártó cég eleget fizet, akár a fekete-fehér sávokat is eltörölheti – és az Adidas eleget fizetett. Bűneinek koronagyémántjaként aztán Andrea Agnelli kierőszakolta a harminchárom éves Cristiano Ronaldo leigazolását két stadion áráért – ebbe a transzferbe pedig a klub mind szakmai, mind pénzügyi, mind erkölcsi értelemben belerokkant. A sportszakmai csődöt a minden szempontból megalapozatlan átigazolást ellenző igazgatózseni, Giuseppe Marotta távozása alapozta meg, aki a rivális Internél egyesítette szakértelmét a Juventus-ikon Antonio Conte kivételes motivációs képességével, és közösen ragadták el a bajnoki címet Torinóból. Marotta utódja a játékosmegfigyelőnek alkalmas, de igazgatóként hitvány, igazolási baklövéseit csalásokkal tetéző Fabio Paratici lett, és Agnellinek ez a döntése aztán a Ronaldo érkezésével kialakult pénzügyi krízist az összeomlás felé hajtotta. Az erkölcsi csődről az öltözőben a nárcisztikus futballmodell, Cristiano Ronaldo minden elképzelést felülmúló egója gondoskodott. A klub persze vigasztalódhatott, hisz abban az évben, amikor a bajnoki trófea Milánóba költözött, a csillogó sztár kiegészítette trófeagyűjtényét, és az angol meg a spanyol gólkirályi címei mellé az olasz góllövőlista első helyét is megszerezte – álmodhat-e egy klub nagyobb dicsőségről? Az önazonosságát elveszejtő klub büszke lehetett Ronaldóra: Olaszországban is megállta a helyét. Pénzügyi érvágásának következményei elől Agnelli a Szuperliga légvárának megrohamozásába menekült – amely Szuperliga azokat a szerinte méltó körülményeket biztosította volna a Juventus számára, amelyek közt soha többé nem kell holmi Torino-, Sampdoria- meg Fiorentina-kaliberű csapatokkal versengenie. Ha az Európai Labdarúgó-szövetség nem hagyta a Juventust a nagyfülű trófeához férni, akkor a Juventus majd leváltja a Bajnokok Ligáját a Szuperligára – álmodozott az elnök. Aztán a Szuperliga mesés ábrándja ugyanúgy omlott össze, mint a Juventus identitása, morálja és főkönyvei. Mindössze a tanulság maradt egy klubról, amelyik annyira Real Torino akart lenni, hogy elfelejtette: valaha Olaszország menyasszonya volt.
Ördög hozott, Ronaldo!
Amit csak gyűlölök a tömegmédiában, a popkultúrában és a huszonegyedik századi labdarúgásban, az mind ott lesz hetes számmal a hátán Juventus-mezben.
A Juventus azért zuhant ki az európai élklubok közül, mert Agnelli mindenáron tovább akart fejleszteni egy fejleszthetetlenül magas minőségű játékoskeretet ahelyett, hogy megelégedett volna azzal, hogy fokozatosan fiatalítja a csapatot, tartja a minőségi szintet, odafigyel a morálra, és várja, hogy valamelyik Bajnokok Ligája-kiírásban végre kijöjjön a csapatnak a lépés. Végtelen plusz húsz éves szerződést kellett volna kínálnia Giuseppe Marottának és Massimiliano Allegrinek, gyűjtögetni a bajnoki meg a kupatrófeákat, és várni a címre, ami pár éven belül jönni fog. Ehelyett Agnelli mindent kidobált a léghajóból, amit nehezéknek nézett, és ami a klub önazonosságát képezte, hogy az identitásgyilkos Ronaldo, mint a sikernek valamiféle félreértett garanciája a klubhoz kerülhessen. Ami Cristiano Ronaldo távozása óta zajlik, vesztes háborút idéz: a romok eltakarítása mellé büntetés és szégyen járul.
Nem vonom kétségbe, hogy az Öreg Hölgy szolgálatából a londoni Tottenhamhez távozó Fabio Paratici szabálytalanul számolta el a klub játékostranszfereit, az azonban beszédes, hogy abból a nyolc klubból, amelyek a csalássorozatban érintettek voltak, a szövetség egyedül a Juventust sújtotta pontlevonással, ami kísértetiesen emlékeztet a 2006-os calciopolit követő szelektív igazságszolgáltatásra, amikor a szintén bűnösnek talált Milantól mindössze annyi pontot vont le az Olasz Labdarúgó-szövetség, hogy az a következő idényben még épphogy elindulhasson a Bajnokok Ligájában, amelynek azt a kiírását végül meg is nyerte, míg a torinóiaknak a másodosztályból kellett visszaverekedniük magukat. Mintha ezek a botrányok kifejezetten a Juventus versenyképességét volnának hivatottak megtörni a velejéig romlott olasz futballközegben. Minden jel arra utal, hogy a Juventus újra meg újra csal, ugyanakkor szemmel látható, hogy soha nem egymaga teszi, és mindig egyedül bűnhődik.
Azt a tényt, hogy a vezetőedző, Massimiliano Allegri a kellő ember a kellő helyen, mi sem bizonyítja hívebben, mint hogy a klubot sújtó tizenöt pontos büntetés dacára a Juventus csak hat pontnyira áll a tabellán a Bajnokok Ligája-indulást érő negyedik helytől, ez a hátrány pedig a hátralévő tíz forduló alatt akár le is dolgozható. Allegriben messzemenőkig megvan a szakértelem és az elhivatottság, hogy Giovanni Trapattoni és Marcello Lippi után a Juventus történetének harmadik nagy, korszakos edzője legyen, csak időt és bizalmat kell adni neki, hogy érvényesítse a taktikai géniuszát Olaszország és Európa futballmezőnyével szemben, ahogy tette az első torinói megbízatása idején. Ő lojális a klubhoz: Marotta után is maradt, és Agnelli után is marad. Meggyőződésem, hogy ő az olasz futball legnagyobb értéke – a Juventusnak vigyáznia kell rá. Nagy baj azonban, hogy Beppe Marottát sokkal nehezebb pótolni, mint Agnellit vagy Nedvedet. Az új vezetők talán tesznek némi erőfeszítést, hogy visszacsábítsák az Agnelli utáni Juventusba.
Távozik Torinóból a szupersztár, aki futballklubokat reggelizik
A káprázatos futballsztár, akinek valamennyi gesztusa a kamerákkal kommunikál, nyilvánvalóan nincs egészséges viszonyban sem a nyilvánossággal, sem önmagával.
A torinói zebrák becsületét és identitását helyre kell állítani. Van, ami nem eladó. Az Adidas se vehet meg akármit. Vissza kell állítani a tradíció helyét, a csuromvizesre izzadt mez iránti tiszteletet, a történelmi címerpajzsot, az Öreg Hölgy idő feletti szerepét a globális és plázasterilségű márkaépítés helyett. Ha pedig a Juventus tizenöt pont levonásának dacára Bajnokok Ligája-indulást ér el, akkora morális hajtóerőt és annyira fölényes igazságtételt szolgáltat magának meg a szurkolóinak, ami egy új korszak alapja lehet.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata 2023. április 6-án jelent meg a Magyar Hang 2023/14. számában.
