Minden válság alkalom a megújulásra. Amíg megy a szekér, a többség nem akar változtatni az életén, ragaszkodik a megszokotthoz. A nagy változások mögött mindig felismerhető valamilyen kényszer a változtatásra. Például a nagy pestisjárvány is kellett a reneszánszhoz. Az alábbi folyamatokat Orbán Viktor és a Fidesz, sőt az egész mai politikai elit régóta ismeri – de fél szembesíteni velük a társadalmat, nehogy a rossz hír hozójának sorsára jusson.
Februárban még fake newsnak minősítették a kormánypárti médiában a „vírussal ijesztgetőket”, mostanra viszont odáig fajult a helyzet, hogy „az ellenzék akadályozza az eredményes védekezést”. Eme értelmetlen vagdalkozás helyett a valóságos állapotunkkal kellene becsületesen szembenézni. Ehhez pedig igazából még jól is jöhet a járvány teremtette kényszer.
Az egész magyar politikai szféra tudja legalább húsz éve, hogy a szocializmusból örökölt, „ingyenes” egészségügy fenntarthatatlan. De rettegnek a kimondásától, helyette azt hazudják, hogy meg lehet javítani. Mi az egészségügyünk baja? Ugyanaz, ami az egész nemzeté: a megállíthatatlan, katasztrofális elöregedés. Sőt most már ki kellene mondani: az elöregedettség. Már nem a folyamat a probléma, hanem a kész ténnyel kellene kezdenünk valamit.
Néhány adat: a 18 évesnél fiatalabbak lélekszáma most 1,808 millió, 2010-ben 1,953 millió volt, 2000-ben 2,228 millió, a rendszerváltozáskor pedig 2,754 millió. Harminc év alatt cirka egymilliós mínusz! Ma annyi a gyermek hazánkban, amennyi 5–5,5 milliós népességben tekinthető normálisnak. Másfelől a 60 évesnél idősebbek száma most 2,593 millió, tíz éve ugyanennyi volt, 2000-ben 1,974 millióan voltak, 1990-ben pedig 1,960 millióan. Tehát a népesség fogyatkozik, de nem az öregek fogynak el, hanem a fiatalok.
A nemzet végtelenül elöregedett, és ebből szükségszerűen következnek bizonyos fejlemények. A három legfontosabb: fenntarthatatlan a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer, fenntarthatatlan az „ingyenes” egészségügy, és a gyermekhiány miatt amputációhoz hasonlatos mértékű csökkenés lesz az oktatási szférában (ennek jele az „alapítványi reform”). A nagy állami alrendszerek mindegyike megsínyli az elöregedést, ékes példa rá a közösségi közlekedés folyamatos sorvadása.
Ha ezzel a több évtizedes folyamattal pontosan tisztában van a politika, akkor miért hallgat róla? A válasz egyszerű: mert igazi, mélyreható reformot kellene végrehajtani, vagyis az emberek fejében és lelkében kellene változtatásokat kezdeményezni – az pedig népszerűségvesztéssel fenyeget, tehát a „bátor emberek” elmenekülnek előle.
Most a járvány tálcán kínálja az alkalmat eme legnagyobb nemzeti bajunk őszinte megtárgyalására és a szükséges változtatások elfogadtatására. Most mindenki kénytelen végre szembenézni azzal a ténnyel, hogy az egészségügyünk haldoklik.
Most talán meghallják az emberek is, hogy bizonytalan időre elnapolták a halasztható műtéteket, hogy leállították a boncolásokat, hogy a kormányzati suskus eredményeképpen beszerzett sok ezer lélegeztetőgép nem old meg semmit – mert nincs elég ember. Nincs elég orvos, sem ápoló, sem egyéb személyzet. Elfogynak. És ebben az évtizedben még ez a létszám is zuhanásszerűen csökkenni fog tovább.
Most talán felfogja a széles közönség, amit az Állami Számvevőszék kilenc (!) éve feketén-fehéren leírt, hogy a háziorvosok 70 százaléka 50 évesnél idősebb, közülük jószerivel minden második 60-nál is idősebb – volt, 2011-ben! Most talán eléri végre az ingerküszöböt az a tény, hogy míg 2005-ben 157 betöltetlen háziorvosi körzet volt, 2011-ben pedig 171 (9 százalékos növekedés), addig mostanra 472-re emelkedett a tartósan üres háziorvosi körzetszám, ami 276 százalékos plusz, és a tendencia gyorsuló. Most talán még azt is megértik néhányan, hogy a háziorvosi körzetek nem csekély hányadával az is baj, hogy nem nyújt megélhetést, mert kihal belőle a lakosság, a gyermekháziorvosi körzeteket pedig csöndben vonogatják össze évek óta.
A demográfiai katasztrófa országos, mindenütt rombol, ezt jól érzékeltető tény, hogy 249 házi fogorvosi körzet is ellátatlan, közülük 40 Budapesten, belőlük 24 gyermekfogorvosi körzet. Budapest valójában a világ egyik leginkább elöregedett városa.
Sajnos a kormányzat most is elsősorban a propagandával foglalkozik. Az egészségügyi személyzet a végtelenségig fáradt, amire válaszul beküldik a katonaságot a kórházakba, és ezt úgy adják el, mintha segítenének vele. Persze minden segítség jól jön ma a kórházaknak, de elsősorban szakmai segítségre szorulnak, mert nem bírják a rengeteg feladatot. Erre nem megoldás a katonaság, arra viszont igen, hogy megint megmentői pózban lehessen tetszelegni a hívek előtt.
Mi lenne Orbán Viktor feladata most? Ha valóban bírja a társadalom többségének támogatását, akkor legyen szíves végre arra használni a tehetségét és a népszerűségét, hogy egyenesen mondja el a magyar társadalomnak, mi is a baj: az a baj, hogy nem időleges zavar van a gépezetben, hanem rendszerhiba. Igazi bajunk – az is persze – nem egyszerűen a Covid, hanem az elöregedettség.
Sulykolja a kormányfő, hogy a Covidot majd megöljük a vakcinával. Ez nagyszerű. Csakhogy most volna alkalom megbeszélni, hogy az egészségügy a járvány után nem fog „meggyógyulni”! A halasztott műtétek hosszú sorrá nőnek, a használhatatlan berendezések használhatatlanok maradnak, az évek óta szűkülő kapacitások tovább szűkülnek.
Az orvostársadalom nem lesz fiatalabb a vakcinától, fáradtsága sem fog tőle elmúlni, nem támadnak a semmiből új háziorvosok, aneszteziológusok stb., a beígért béremelés pedig a pedagógusbérek sorsára fog jutni.
Olvasna még Reichert Jánostól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/47. számában jelent meg november 20-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/47. számban? Itt megnézheti!
