A koronavírus berobbanása előtt ilyen-okokból mintha recsegni-ropogni kezdett volna a 2010 óta ádáz revansvágyból és gátlástalan harácsolásból összetákolt „nemzeti konzervatív” rendszer. Akkortájt – ahogy mostanában is, ahogy újra meg újra, az idők végezetéig – sok ellenzéki érzelmű ismerősöm úgy érezte, okkal reménykedhet. Az uszítás kissé elfáradt (gondoltuk naivan), a primitívnél is primitívebb, egySoros üzenetek már kevésbé vitték át az ingerküszöböt – de akkor jött a Covid. És jól emlékszem, azt mondtam egy barátomnak, hogy egyszerűen nem hiszem el a kormány szerencséjét: majdnem kifutottak a riogató-munícióból, erre mintegy ajándékként az ölükbe hullott a legeslegnagyobb ütőkártya: a halálfélelem.
Éltek is vele, de még hogy. Aztán teltek az évek, és ahogy a konstans rendeleti kormányzásra, a halállal történő riogatásra is rászoktak, rajta maradtak a cuccon. Mérhetetlen blődségeket szajkózva mára odáig jutottak, hogy ha nem folytatja a jelenlegi miniszterelnök – és minden település minden intézményének minden székében az ő megbízottjai, kitartottjai –, akkor bizony meghalunk. Faék-egyszerűségű és ostobaságában vérlázító volt már a Soros-, a migráns- és a homofób-kampány is, de életünk és szeretteink elvesztésének felvillantgatása (mit felvillantgatása, stroboszkópozás velük) érthető módon hatékonyabb, mint bármi más.
Olyannyira, hogy a miniszterelnök most már nyugodtan kimondhatja: nem érdeklik a bizonytalan szavazók, nyíltan nem foglalkozik a másképp gondolkodókkal, és bevállalja, hogy kampányszövege egy tájékozottabb ötéves szintjének felel meg: nó májgrésön, nó dzsender, nó vór. (Szerencsére a „nó májgentsz mór in” szlogent már elengedte, talán Rogán szólt neki a londoni elnöki lakosztályból, hogy ezt nem így kell mondani külföldiül.)
Ha nem hagyjuk magunkat beleterelni a valóban súlyos és összetett nemzetközi helyzet trollok által keretezett elemzésébe (hogy aztán hirtelen kiderüljön, hogy adófizető állampolgárok helyett végig háborúpárti, homokos kommunisták voltunk), kijelenthetjük: valóban ajándék nekik a háború, ahogy a vírus is az volt. Nem megoldandó feladat, nem kemény történelmi helyzet, nem felelősségvállalásra ösztönző kihívás, csupán a határtalan belpolitikai őrjöngés és hazudozás minden eddiginél erőteljesebb eszköze. És a leegyszerűsített, rosszindulatú üzenetek elültetésének újabb lehetősége.
Mert így már nem számít a lopás, nem számít az egészen konkrét hazaárulás, nem számít teljes társadalmi csoportok morális ellehetetlenítése, civil szervezetek és vezetőik kormányzati zaklatása, mindenféle képviselők pökhendi ostobasága és gonoszsága, de mindezek mellett – ezt persze már annyira megszoktunk, hogy szinte legyintünk rá – az sem számít, hogy az Európai Unió sereghajtói lettünk.
Nem olyan régen egy nemzetközi konferencián vettem részt, és nézzenek oda, hát nem kiderült, hogy azért a kulturális munkáért, aminek egységéért én 3 eurót kapok, a lengyel kollégák 30-40 eurót visznek haza? De, kiderült. Kicsit kinevettek a külföldiek, kicsit álmélkodtak, egyikük együttérzően megölelt. Aztán hazajöttem, és az első kormánypárti beszéd, amit a pofámba vágott az internet nyilvánossága, arról szólt, hogy külföldön nagyon rossz, nálunk nagyon jó. Mindenki minket irigyel. Vasfüggöny 2024.
Az unió politikáját mindenféle összetett elemzés szerint lehet és kell is bírálni, és én biztosan nem leszek semmiféle nemzetközi testület fogadatlan prókátora, de tény: egyetlen magyar politikus vagy politikai szervezet sem kívánja a fiainkat háborúba „vagonírozni” (igen, ezt a szót használta a miniszterelnök). Ám az agresszív, békétlen békepártiság örve alatt elkövetett bestiális karaktergyilkosság, hergelés és hazudozás láthatóan továbbra is erőteljes hatással van a célközönségre. Pillanatnyilag az az üzenet, hogy csak ne haljunk meg, ez a legfontosabb, szóval már tökmindegy, hogyan élünk, mennyivel kapunk kevesebbet bármiért és bárkitől, mint Európa egyéb vidékein, hovatovább (na hova?) mi és hogyan „épül” a közös pénzünkből. Hiszen ha nem ez a nyomorult sereghajtóság lesz, akkor bizony jön a konkrét sereghajtás.
Ilyenkor merül fel a kérdés, hogy felelős európai kultúrember miként viszonyulhat a polgárháborús hangulathoz. Szögezzük le: véleményt egész nyugodtan formálhat, gondolhatja így vagy úgy – de tevőlegesen részt venni a sosem látott szintű (le)butításban, méghozzá rémületes ízlésficammal és igénytelenséggel, nos… ahogy valaki kommentben írta Böbe Virágos Oldala és Szép Képek Oldalán (ahol egyébként bizonyára sok kormánypárti törzsszavazó megfordul): „Hát, nem tudom, Böbém.”
Vidnyánszky Attila húszperces műsora, amelyet a Nemzeti Színház művészeivel és mit sem sejtő kisgyerekekkel prezentáltak a miniszterelnök békemenetes (ezt a „békemenet”-et is elfelejtettük már ízlelgetni, de azért néhanapján tegyük meg) beszéde előtt, szóval ez a harsogó, büszkén primitív, bármiféle esztétikai elgondolást vagy morális felelősségvállalást nélkülöző „színházi” roncsderbi napnál világosabban megmutatja, hogy a király meztelen. Mindkét király. A politikai színtéren a fiatal demokraták, akik ugyebár „legalább kormányozni tudnak” (spoiler: nem tudnak), a színházművészet területén pedig a kulturális pápa, minden cenzorok legcenzorabbika, Vidnyánszky, aki ugyebár „egyébként egy nagyon komoly rendező” (spoiler…). Mindkét mentegető állítás, korrekt relativizáló kísérlet érvényét vesztette, mindkét árnyalási próbálkozás hamvába holt.
A húszperces szösszenetet a 444 „totális háborús pszichózis”-ként írta le, én pedig azon gondolkodtam, hogy igen, valóban az, de legalább ugyanekkora bűne, hogy rém gagyi. A művészi szinten létrehozott „háborús pszichózisnak” ugyanis akár lehetne is helye, rávilágíthatna fontos dolgokra, ha művészi igénnyel, valamiféle fenyegetően tomboló, sötét vízióként, a modern színpadtechnika és az átélt, komolyan vett színészi alakítások segédletével képviselne valamit. Nem ezt láttuk. Ez egy (pontosabban több, jóval több) szervilis (egykori) művészember megfelelési kényszerrel agyonnyomott, meggyőződésem szerint fél nap alatt odahányt, rossz ízlésű őrjöngése. Mélyen bármiféle színvonal alatt.
Látható, hogy teljesen mindegy, milyen nívójú egy alkotás, csakis a politikai üzenet dönti el, hogyan ítéli meg az adott közösség. Ebből a szempontból sajnálom, hogy ez az irgalmatlan óbégatással, háborútól rémüldöző gyerekekkel, epilepsziás rohamban rángatózó felnőttekkel és szekunder szégyent kiváltó „áthallásokkal” operáló gagyitéboly ennyire dilettáns anyag. Szeretnék példát mutatni az ellenoldal teljesítményeinek elismerésében, de esélyt sem adnak: azok, akik Alföldit, Enyedit, Schillinget vagy épp Mundruczót gyalázzák, majd Győzikét, Kis Grofót és most ezt a Vidnyányszky-féle lehetetlenséget éltetni képesek, nem szorulnak rá, és nem is érdemlik.
Miközben (temérdek adóforintból) ezt kell nézni, a független színházakat beszántották. Készül a kulturális törvény, ami minden eddiginél nagyobb központosítást ír elő – méghozzá annak az embernek a kezében, aki a háborúról nem tud mást mondani egy napfényes dobogón, mint hogy a gyerekek (szegény gyerekszínészek) megijednek, miközben az értelmezhetetlen (kétfilléres szimbolikájú) jelmezbe öltöztetett felnőtt hazafiak ordibálnak. Az esztétikai nyavalygás és a teljes művészvilág cinikus bedarálása a giccs, a tehetségtelenség és az ízlésficam fennhatósága alá talán sokadlagos szempont háborús időkben, de ne menjünk el mellette, hiszen – ha jól értem – nálunk egyelőre nincsen háború. Vagy csak olyan kultúros van. Kirakatnak ez is elég lesz, a finnyáskodó művészlelkek menjenek a fenébe (illetve futárnak), minden másra ott a Mastercard.
