Igen, ez a közismert vicc jutott eszembe. Ha valaki mégse hallotta volna: az elefánt és a kisegér mennek át a hídon, közben a kisegér mondja hatalmas társának a címben foglaltakat. De egy kicsit távolabbról indítanék.
Nemrég kaptam e-mailt egy ismerősömtől, aki többek között arról írt, úgy látja, meglepő módon bejönnek a sci-fi írók jövendölései, és ő hisz abban, hogy ez tendenciózus, érdemes figyelni rá. Nem vagyok nagy sci-fi fogyasztó, bár fiatal koromban azért vásároltam néhány ilyen témájú könyvet is, elsősorban a ma már klasszikusnak számítóktól. Ezek közül nyilván mindenkinek beugrik a 2006-ban elhunyt lengyel Stanislaw Lem neve (Solaris, Magellán-felhő stb.), de én az első helyre nem őt, hanem Ray Bradburyt sorolnám – igaz, ez abszolút szubjektív megközelítés. Ahogy fölmerült bennem ez a kérdés, rögtön eszembe jutott a már valóban klasszikussá vált könyve, a Marsbéli krónikák. Utánanézve döbbentem meg igazán: ez a könyv 1950-ben született, amikor az írója mindössze 30 éves volt. Belegondoltam, miféle technikai színvonal volt akkortájt a világon, ennek ellenére az író mégis valami hihetetlen érzékkel látott előre mindent. És az írásaiban nem igazán a megsejtett technikák a lényegesek – mint ahogy Verne Gyula közismert regényeiben –, hanem az emberiség fejlődése önmagához és a környezetéhez képest. Az emberek viszonya a saját életterükhöz: ez az, ami mindennél izgalmasabb a műveiben. Azonnal előkerestem a Marsbéli krónikákat, mert emlékezetem szerint olvastam benne egy meglehetősen különös novellát, de a címe sehogy sem ugrott be. Nagy élvezettel lapoztam végig újra a könyvet, s meg is találtam a keresett írást: Mennydörgő robaj. Ebben arról van szó, hogy milyen módon képes az ember belenyúlni a környezeti változásokba, és azoknak a jövőben milyen váratlan és kiszámíthatatlan következményei lehetnek, mivel minden mindennel összefügg, minden kapcsolódik valamihez. Nagyon röviden: egy időgép segítségével visszaviszik az embereket – súlyos pénzek lefizetése után – 60 millió esztendővel korábbra, hogy dinoszauruszokra vadászhassanak, de kizárólag olyanokra, akik amúgy is hamarosan elpusztulnának, így ezzel nem avatkoznak bele a törzsfejlődésbe. Sajnos az ős-dzsungelben az egyik vadász véletlenül lelép a szigorúan kijelölt ösvényről, és agyontapos egy apró pillangót – s amikor visszatérnek a jelenbe, Amerikának nem demokrata, hanem republikánus elnöke van.
Igen, minden mindennel összefügg, és ez hatalmas felelősséget rak mindnyájunk vállára. Bradbury írása természetesen szimbolikus, de tökéletesen kifejezi, mennyire tudatosan kell(ene) döntenünk a cselekedeteink során, mert ezzel teremtjük meg a jövőt. Ilyen szempontból sokkal nagyobb a felelőssége a politikusainknak, elsősorban azoknak, akik a legfelső szinten irányítják az országot. Hatalmas hibákat, mellényúlásokat követhetnek el, bár ezt nem is kellene feltételes módban írnom. Ez annak kapcsán jutott eszembe, hogy nem is olyan régen írtak alá egy egyezményt távoli, türk barátunkkal, Azerbajdzsánnal. Igen, azzal a muzulmán Azerbajdzsánnal, amely kíméletlen háborút folytat a keresztény Örményország ellen. (Gondolom, mindenki emlékszik még a baltás gyilkosra, akit a bűncselekménye ellenére hazaengedtünk, otthon meg nemzeti hőst csináltak belőle.) A szerződés alapján elektromos energiát fogunk vásárolni a velünk nagyjából azonos méretű és népességű ázsiai országból – több ezer kilométer távolságból, ráadásul egy, a Fekete-tenger mélyén keresztben áthaladó vezetéken át, aminek még a tervei sem készültek el. Létezik olyan gondolkodó magyar állampolgár, aki elhiszi, hogy ez az ország érdekeit szolgálja? Először azt gondoltam, mindez valami áprilisi tréfa csupán, de sajnos föl kellett ébrednem a rémisztő valóságban.
Unalomig hajtogatják a szakemberek, hogy létkérdés számunkra: minél nagyobb intenzitással számoljuk föl az energiafüggőségünket, mert bármikor járhatunk úgy, mint mostanság a rezsi-mégsem/mégis-csökkentéssel. Nekem rögtön az jutott eszembe: egy ilyen vezetéket a betáplálási ponton egyetlen mozdulattal bármikor le lehet kapcsolni, de akár „útközben” is el lehet vágni. Nem nagy ügy – gondoljunk csak az Északi Áramlat fölrobbantására. Nem kell hozzá több, mint hogy csúnyán nézzünk arrafelé valakire – márpedig ebben nagyon profik vagyunk, és ők roppant érzékenyek az ilyesmire. Erre építünk hosszú távon? Ismét egy függőségi helyzet, kiszolgáltatjuk magunkat – már amennyiben lesz ebből bármi is –, mint ahogy az orosz földgáznak és kőolajnak. És lám-lám, mire jutottunk nagy barátunk segítségével? De mi nem alkuszunk, nem üzletelünk a haláltusáját vívó, vergődő Nyugattal. (Nem, a fenét!)
Igen, tudom, energia területén nem állunk jól. És azt is, hogy az atomenergia egyelőre nélkülözhetetlen számunkra, bármennyire is ennek az ellenkezőjét sulykolják egyes, kommunikációban zöld színűre festett politikusok. A megoldás nem az, hogy újabb és újabb energiaimport lehetősége után kutatunk, hanem befelé fordulva elkezdünk mértékletesen élni. Mert az semmire sem jó, amit a focimeccseken szoktak skandálni a lelkes szurkolók (Még, még, még! Ennyi nem elég!). A nagyravágyás helyett a lehetőségeken belüli észszerűségre és alkalmazkodásra lenne szükség. – Ha egy kis ország nem méri fel aktuális helyzetét, akkor képtelen kihasználni a lehetőségeit, vagy előbb-utóbb nekimegy a falnak – nyilatkozta nemrég Romsics Ignác történész a Magyar Hangnak. Takarékos energiafölhasználás mellett ne energiafaló és környezetpusztító akkumulátor-nagyhatalommá akarjunk válni! Hogy van az, hogy a százszor elátkozott szocializmusban tudták: élelmiszer-termelésre és -feldolgozásra van szükség, ez létkérdés! Hol vannak az akkor prosperáló és hazai nyersanyagot feldolgozó cukor- és konzervgyárak? Természetesen tudjuk a választ: a globális nagytőke brutális gazdasági erőfölényével visszaélve fölvásárolt mindent, amiben korábban nem volt érdekeltsége. És igen: könnyűiparra is szükségünk lenne, ami viszonylag alacsony anyag- és energiaigény mellett az emberi munkaerőre támaszkodik. Nem gondolom, hogy ruhákat varrni vagy cipőt gyártani robotok fognak valaha is – márpedig ruhára és cipőre mindig szükségünk lesz. (Megjegyzésként hadd írjam ide: valamikor még könnyűipari minisztériumunk is volt.) Abszurd helyzet, hogy a világ túlsó végéről, Kínából importáljuk a fokhagymát meg az alsóneműt, miközben Mercedeseket meg Audikat gyártunk. Bocsánat: szerelünk össze! Nem ugyanaz!
Visszatérve az írásom címére: ne akarjunk mi dübörögni, ezt a szerepet nem ránk osztották ide, a Kárpát-medencébe! Aki ilyesmit akar ránk erőltetni, az a jövőnket megcsúfolva zsákutcába vezet bennünket. Meg kellene végre találni önmagunkat! Eddig még nem igazán sikerült.
