A világ és az élet egy nagy csalafinta kör, erre jutottam újra. És arra, hogy ha Amerika ott toporzékol a bakancslistán, akkor Kuba is.
Publicisztika
„Őszinte leszek, ez nem a mi dolgunk, az ilyesmi odafönt, a legmagasabb szinteken dől el, ott pontosan tudják, mi mennyit ér, a következményekkel is számolnak.”
Anyámban megfogant a betegség, velem együtt fogant meg, közös lett a vérkeringésünk, mint a sziámi ikreké. Ő az én ikertestvérem, a betegség.
Ha megérik a helyzet a változásra, akkor az nagyon gyors lehet – Gondolatok Tölgyessy Péter előadása után.
Apám a délutáni rendelés után hazatérve orvosi táskájából elővett hat csomagolt kávéházi mokkacukrot. Nézzétek csak, mutatta, a Lovasné hozta Bécsből. Kinn volt a lányáéknál.
Az elmúlt években az erőszak a hatalmi kommunikáció természetes részévé vált. Ha férfi vagy, verekszel – sugallja a kormányzati propaganda.
Az Akadémia körüli vita az ország lemaradásáról vagy lépéstartásának lehetőségéről szól. A szellemi élet mentalitásáról, felelősségvállalásáról.
Balra tőlünk, a sínpályán villamos visít, kanyarodik a lábunk alatt a Margit híd, én meg a Szigetet nézem, és arra gondolok, hogy hányszor láttam eddig ezerképp ugyanolyannak.
Több millió embernek kellene úgy cselekednie, ahogy a főnökség akarja, és ezt még a sztálinizmus sem tudta kikényszeríteni.
Kiderült, hogy a zsíron, a vajon, a margarinon és rajtunk (szelíd természetünknél fogva) kívül is rengeteg mindent lehet kenyérre kenni.
Egyes magyar vezetők teljesen elvtelenek, híján vannak bármiféle meggyőződésnek.
A sparheltet hova állítsam be? – erre a kérdésre válaszoljon valaki üstöllést.
A bizalom, amelyre társadalmaink épültek, mára elveszett. A rendszer recseg-ropog.
A Bayer által emlegetett „régi elvtársak” a Fideszben vannak, immár többen, mint az utódpártban.
Bármennyire is pökhendi stílusban reagált a pártja kizárásának lehetőségére a magyar miniszterelnök, tudnia kell, mennyit veszít, ha mégis megtörténik.