A Nemzeti Múzeum fotókiállítása után a Néprajzi Múzeum egy tárlatán is homoszexuális propagandára bukkantak. (Vigyázat! Csak az olvassa tovább, aki nem tart a fenyegető iróniától!) Az intézmény vezetése azonnal lépett az ügyben: a szeptember 16. óta látható fényképeket fekete kordonnal választották el a kiállítás többi darabjától, és biztonsági őrök felügyelik, hogy 18 éven aluliak ne nézhessék meg a saját nemükhöz vonzódó emberekről készített alkotásokat. Hogy adatvédelmi szempontból miként járhatnak el helyesen, vagyis elkérhetik-e az igazolványokat az életkor megállapítására, vagy kinézet alapján döntenek egy-egy érdeklődő érettségéről, nem derült ki, de valójában mindegy is. A lényeg, hogy egy újabb magyar múzeum menekült meg a buzilobbi ármánykodásától.
Nem először bizonyultak károsnak Claudia Andujar félig magyar származású brazil fotóművész és aktivista homoszexuálisokról készített fotói. A Néprajzi Múzeum „Indiánok. Lelkek. Túlélők.” című kiállításán látható műveket 1967-ben már cenzúrázták egyszer, és aki azt hinné, hogy az azóta eltelt 56 évben csökkent az LMBTQ-nyomás az ifjúság lelkének déli határszakaszán, az óriásit téved. A buzidémon sosem pihen meg, sőt, 2023-ban talán még nagyobb eltökéltséggel fertőzi a gyermekeinket, mint korábban. Nincs értelme hát holmi felvilágosodást, elfogadást, XXI. századi szemléletet emlegetni: ami 1967-ben veszélyes volt, az ma is az. A mi hazánkban telik az idő, de nem múlik. Ezért is különösen örömteli az a következetesség, amellyel a hazai intézményvezetők a művészet felé fordulnak. A Nemzeti Múzeum felháborító LMBTQ-provokációja nem elszigetelt eset volt, múzeumaink tele vannak elfajzott művészettel. Itt az ideje végleg leszámolni a dekadens fertővel: máglyára a tiszta magyar ifjúság lelkét posványba taszító mocsokkal! Csák János! Dúró Dóra! CSELEKEDNI KELL!
A homoszexuális propaganda legnagyobb veszélye, hogy ártalmatlannak álcázza magát. Egy kis fotóművészet itt, egy kis festészet ott, egy kis szobrászat amott, és már el is altatták az éberségünket. Ne engedjük! Első hallásra milyen méltóságteljes, büszke magyar intézmény a Nemzeti Galéria, ugye? De tudják mi minden rejtőzik ott? Mednyánszky Lászlóról hallottak már, és Batthyány Gyuláról? A jó válasz az, hogy természetesen nem; a még jobb válasz pedig az, hogy a feltehetően homoerotikus vonzalmak motiválta festményeiket már el is égettük a hátsó kertben.
És miféle kiállításokat fogadnak be a nemzeti identitás erősítésére, a magyar büszkeség felkorbácsolására alapított intézmények? Francis Bacon? Lucian Freud? Tudják kik ők? Tudják milyen torz, alantas képeket alkottak? Nagyon remélem, hogy nem. Szerencsére az LMBTQ-propaganda legveszélyesebb, megátalkodott gazembere, a nagy művésznek is csak a buzilobbi hatására kikiáltott förtelmes piktor, Caravaggio képeivel itthon nem találkozhatunk. Az a szülő pedig, aki külföldre viszi a gyermekét, hogy az Uffizi Képtárban, a Louvre-ban vagy ne adj isten, a Santa Maria del Popolo-templomban ilyesmit nézzen, nem érdemli meg, hogy magyarnak neveztessék.
Nincs más megoldás, az elfajzott művészetet el kell pusztítani. A kordonozás jó megoldás, de csak IDEIGLENES, mi azonban a magyarság megmaradása feletti aggodalmunkban az ÖRÖKKÉVALÓSÁGGAL nézünk farkasszemet. Tűz kell ide, máglya a Kossuth tér közepére, hadd lássa az ország, hogy mi is az a gyermekvédelem.
