Aggódom Puzsér Róbertért. Ezen ő nyilván csak mosolyog, nem az az ijedős fajta. És az is lehetséges, hogy a helyzeténél fogva nálam sokkal jobban és mélyebben belelát abba, ami manapság körülöttünk zajlik, és talán olyan jeleket is érzékel, amilyenekben én csak reménykedem: düledezik a NER bombabiztosnak hitt épülete, egyre mélyebben áthatja a rothadás, dőlnek szét a tartópillérek. Talán ezért nem fél attól, hogy bármi is érheti A halállal eljegyzett nemzet (Magyar Hang, 2023/27.) című írásáért. Hogy miért merül föl egyáltalán bennem mégis ilyen kérdés? Nos, nem is olyan rég akadt már példa az általam fölvetettekre.
Amikor végigolvastam a cikket, először költő zsenink, Ady Endre jutott eszembe. Ő írt ilyen kíméletlen őszinteséggel és szókimondással rólunk, magyarokról. Neki ebből természetesen semmi hátránya nem származott, másféle szelek fújtak akkortájt – annak ellenére, hogy már a nyakunkon érezhettük az első világháború perzselő leheletét. Legalábbis amikor az egyik, a Magyar Hangban korábban már többször is idézett verse, A hőkölés népe született (1914). „Önerejét feledte mindig, / Sohse szegzett erőt erőnek.” Kifejezetten rossz érzés, de írhatnám, kínos szembesülni ezekkel a gondolatokkal. A másik, ugyanezzel a témával foglalkozó, mindössze tucatnyi sorból álló Nekünk Mohács kell hat esztendővel korábban született. „Ha van Isten, ne könyörüljön rajta: / Veréshez szokott fajta” – írja a költő, nem válogatva meg a szavait. Tudjuk, Ady épp erről volt elhíresült.
Aki Adyt követően ugyanilyen őszinte kritikával nyilatkozott a magyarságról, már nem volt olyan szerencsés, mint nagy költőnk. Őt minden nemtelen eszköz fölhasználásával, lelki és fizikai atrocitásoknak kitéve, kíméletlenül elüldözték a hazájából, s 80 évesen kellett Kanadába emigrálnia. Ott halt meg nemrég. Nyilván sokan tudják, Kertész Ákos íróról beszélek, akinek az Amerikai Népszavában 2011-ben jelent meg az az ominózus cikke, melyben többek között ilyesmiket írt: „A magyarok túlnyomó többsége lihegő lelkesedéssel bizonyította be, hogy igenis csak alattvalóként képes viszonyulni a Hatalomhoz, hogy igenis boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában”. A mai viszonyok ismeretében (amikor olyasmiket hallunk: Bármit tesznek, azért is rájuk szavazok!) Kertészre akár váteszként is tekinthetünk.
Az ő sorsa jutott eszembe, amikor Puzsér nevezett írását olvastam – pedig a szerző nem tesz mást, mint statisztikai tényeket állít sorban egymás mellé. A bizonyítványunk több, mint lehangoló. Tényleg ilyenek lennénk? – kérdezzük magunktól némi indulattal, de a számokkal nem érdemes vitatkozni. Pocsék létállapot. Ezeket látva már nem is nagyon tudunk csodálkozni semmin, ami mostanság történik velünk és körülöttünk, az okok a napnál is világosabbak és önmagukért beszélnek. Talán sohasem vágytam jobban arra, hogy valaki megcáfoljon, mint manapság!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/29. számában jelent meg július 21-én.
