Ahogy Vlagyimir Putyin személyében Orbán Viktor a vállalhatatlannal kötött életre szóló szövetséget, úgy vált a kulturális semmi belpolitikai értékválasztásának lényegévé. Aki a legutóbbi évértékelőjének biodíszleteiről készült fotóanyagot szemléli, némely képekről a Story-gálára, más fotókról meg egyenesen falunapra asszociál: Schobert Norbert, Fásy Ádám és Gönczi Gábor reprezentálja a kormányzópárt közmorállal, társadalmi felelősségvállalással és polgári értékrenddel való végleges szakítását. Ahogy Orbánnak a Putyin iránti érzelmi viszonyáról, úgy ezekről az emberekről sem jelenthető ki semmi érvényes. Ugyan mi értékesíthetné autentikusabban és hatékonyabban a magyar kormányfő szégyenletes oroszbarátságát, mint a hazai mélybulvár mezőnyének hadrendbe állítása? A szakadék mélyét a semmivel szövetkezve ostromolja meg.
Putyin személyében Orbán egy magánál is erősebb apafigurát adományozott a magyaroknak. Íme, még a szuverén hatalomgyakorlására önérzetes nemzetvezetőnek is van kire támaszkodnia – különös, hogy ez a támasz nem sérti a miniszterelnök úr legendás szuverenitását: aki kevésnek érzi Vader nagyurat, az megnyugodhat, hisz támogatóan áll mögötte az uralkodó. A magyarok többsége nem is álmodhatott volna szebbet, jobbat, hatalmasabbat – bár az összes racionális és tradicionális, történeti és szellemi, gazdasági és kulturális érték a Nyugathoz fűzi őket, ugyanakkor tény, hogy Moszkvában nincs homokosparádé, amitől jó okuk van félni, hisz a miniszterelnök uruk világosan megmondta, hogy nincs más választás: a Gay Pride ellenében itt és most fel kell áldozni a magyar nép ezeréves identitását meg a magyar államiság ezeréves helyét a világban, és az orosz titkosszolgálat rezidentúrájává kell tenni Petőfi Sándor, Bibó István, Márai Sándor és Angyal István Magyarországát, és ugyan ki fémjelezhetné ennek az erkölcsi parancsát meggyőzőbben az évértékelőn, mint Krausz Gábor és Tóth Gabi, Bagi Iván és Nacsa Olivér? A magyarok aligha tudják, hogy ez a szövetség vajon Putyin zsarolásának az eredménye-e, vagy inkább a Brüsszel kijátszására szolgáló manőverek mozgásterét biztosítja a magyar miniszterelnöknek, de abba talán bele sem mernek gondolni, hogy mi lesz ennek az ára: mit kér ezért Moszkva, és miképp ítél majd az Európai Unió meg a NATO az árulás felett?
A bulvárhősök szerepeltetése közvetlen szándékú politikai manőver. Tíz éve ilyenkor még írók és akadémikusok hallgatták a kérlelhetetlen nyugatosságáról közismert Orbán Viktor évértékelőjét – ma hírneves senkik ülnek ugyanott, akik viszont segítenek ezer és ezer követőjük szemébe visszaverni a miniszterelnök úr fényét. Rogán Antal a felügyelete alatt álló tudatipari laboratóriumban alapos vizsgálat után kiderítette, hogy a Fidesz oroszbarát politikájának következetes kommunikációja egyedül a színes sztármagazinok lapjain semmiző semmi melletti elköteleződést tekintheti hatékony, identitást képző és kellően nemzeti kultúrpolitikának – és ez érthető is, hiszen nincs már olyan magyar vagy európai érték, amit Orbán Viktor ne árult volna el. Ugyan mit kínálhat fel a tömegnek a polgári normák meg a magyar tudományos és művészeti géniusz melletti kiállás helyett? Semmirekellő, hitvány celebeket, akik segítenek a magyaroknak félni valami transzszexuális korcsolyázótól, aki seggre esik, mert nem is tud korcsolyázni, az agymosott nyugatiak mégis megtapsolják.
Az illiberális rendszer új kulturális elitjét képező ambiciózus senkiket a kereskedelmi tévék tették közismertté – ők soha nem veszik majd a bátorságot ahhoz, hogy számonkérjék Orbán Viktort, ahogy Ady Endre tette Tisza Istvánnal. 2010-ben a Vizi E. Szilveszter előtt beszélő Orbán Viktor még nem engedhetett meg magának mindent – 2023-ban Fásy Zsülikének szónokolva már akármit kimondhat. S ahogy a Putyinnal kötött szövetségének, úgy ennek is súlyos ára lesz. A tetszésgyár kiváló dolgozóinak békeharcba hívása több mint beismerés: Orbán Viktor ostoba fejjel azt képzelte, hogy dörzsöltebb Putyinnál, úgyhogy majd őt is kitrükközi, így vált a foglyává mindörökre, most meg azt képzeli, hogy a szolgaibb lelkű bulvárszereplők lábhoz szoktatásáért sem kell majd fizetnie – pedig kelleni fog. A fiatal nemzedék érvényes eszméket, új értelmet hordozó, de örök érvényű humánumot, gép és ember összeszervülésének új korát magyarázó mítoszokat igényel, Orbán Viktor meg épp végleg összezárja magát azzal az értelem- és értékmentes, érvénytelen és fedezetlen, nyugdíjasoknak meg írástudatlanoknak tömeggyártott, kultúrát nyomokban sem tartalmazó hitványsággal, ami elől a fiatalok ma már tömegesen az internetre menekülnek – őket Orbán Viktor már soha nem éri el. A pillanatot megnyerte, de a jövője elveszett.
Olvasna még Puzsér Róberttől? Kattintson!
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2023/8. számában jelent meg február 24-án.
