Lakner Dávid Nem a sajtóra kell haragudni címe cikke a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) helyzetével kapcsolatban a sajtó hitelességéről elmélkedik. Fontos elvként rögzíti, hogy „a médiának nem az a dolga, hogy barátként támogasson bizonyos szervezeteket és/vagy politikai szereplőket. Sokkal inkább, hogy a lehető legpontosabb képet igyekezzen az olvasók elé tárni.” Ebben teljes mértékben igaza van. Az viszont kár, hogy ebben a cikkében nem mindenhol sikerült betartania ezt az elvet. Nézzük, hogy hol, miben!
Azt írja (a Telexre hivatkozva), hogy „Iványiéknak már milliárdos tartozásaik voltak, de továbbra sem rendelkeztek B-tervvel”. Továbbá „legalábbis érdekesnek” ítéli azt, hogy Iványi köszönettel áldást kért Bartus Lászlóra, aki egy cikkben védelmébe vette őt és az egyházát. (Bartus keményen elmarasztalja – sajnos elég útszéli stílusban – azokat a politikusokat, akik inkább behunyják a szemüket, s rezzenés nélkül elmennek a mellett, hogy a NER évek óta tudatosan fojtogatja a MET-et). A felháborodása abszolút jogos – ebben osztozom vele –, de az alpári stílus sajnos rátelepszik a cikk tartalmi igazságára.)
Mi ez a milliárdos tartozás, s mi az oka? Erről ugyan nem ír L. D., de a fogalmazásából annyi kiolvasható, hogy ő a MET-et és Iványit tartja hibásnak ennek a lehetetlen helyzetnek a kialakulásáért. Ezt írja ugyanis: „A (Telex) cikkében olvasottakkal persze lehet vitatkozni, ellenállításokat sorakoztatni. Bartusnak is szíve joga, hogy a történetet más narratívába helyezze, és a MET-et mutassa fel valódi áldozatként”. Ez a két mondat, de különösen a „mutassa fel” kifejezés árulkodik arról, hogy L. D. szerint Iványi nem igazán áldozat. Pedig az! S ezt L. D. is tudhatta volna; csak alaposan utána kellett volna néznie annak, hogy a MET miért és hogyan jutott ebbe az elfogadhatatlan helyzetbe. Az egésznek egy jogtalanság a háttere. Az Orbán-kormány 2011-ben – vagyis már kétharmados hatalom birtokában(!) – új egyházügyi törvényt fogadtatott el a parlamenttel. Úgy kommentálták a készülő törvényt, hogy az úgynevezett bizniszegyházak kiszűrése a célja. Bár nyilván léteztek ilyen „egyházak” is – vagyis amelyekben nem folyt igazi hitéleti tevékenység, inkább csak az egyházaknak járó előnyökkel akartak élni –, a rájuk való hivatkozás valójában csak ügyes álcázás volt, hiszen egy ilyen problémának a kezelése nem törvényhozási, hanem bírósági feladat.
Az egyházi törvény kiszivárgott tervezeteiből is kitűnt, hogy a cél igazából állam és egyház két évtizedes egymás-mellettisége helyett az egyházak „betagolása”, „kézhez szoktatása”. Vagyis érzékelhető volt, hogy Orbán elkezdte kiépíteni központosított, autokrata, illiberális rendszerét. Iványi pedig mindezt kertelés nélkül, nyilvánosan kritizálta. Ugyanolyan keményen, mint ahogyan még a rendszerváltás előtt a Kádár-rendszer bűneit. Hiszen ő – Orbánnal ellentétben – ugyanolyan értékrendű maradt, mint 30 évvel azelőtt volt. És a ’80-es évek vége felé – az akkor még öntudatosan liberális – Orbán pontosan ezért a tiszta elvhűségéért és megvesztegethetetlenségéért tartotta Iványit nagyra és tekintette példaképének. Olyannyira, hogy 1989-ben őt kérte fel – református nem-hívőként egy metodistát! – első gyermeke megkeresztelésére, és még 1992-ben is a második gyermek megszületésekor, pedig akkoriban éppen azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy gúnyosan és bántóan egyházellenes megnyilvánulásokkal („Csuhások, térdre!”) botránkoztatta meg a Tisztelt Házat. Ez az előzmény teszi érthetővé, hogy Orbán számára miért óriási, nehezen feldolgozható fordulat – kognitív disszonancia – az, hogy nagyra tartott példaképe, aki a rendszerváltás előtt közös ellenségüket, Kádárt és rendszerét szidta, most őt marasztalja el ugyanolyan keményen. Márpedig ez a helyzet a gyökere az egész MET körüli problémahalmaznak.
Visszatérve a 2011-es egyházügyi törvényre, abban rögzítik a vallási szervezetek három szintjét: nyilvántartásba vett egyház, bejegyzett egyház és a legmagasabb szint: a bevett egyház. Ettől független téma, de tanulságos, hogy akkor a „fél világ” megütközött a törvény azon szabályozásán, hogy az egyes kategóriákba való bekerülésről Magyarországon nem bíróságok döntenek, hanem a parlament – vagyis politikusok. (Ez a botránykő azóta egy törvénymódosítással eltűnt, de a MET helyzetén ez már nem változtatott.) Az új törvény tucatnyi addigi egyházat automatikusan elismert „bevett” egyháznak, a többiek pedig benyújthattak erre vonatkozó kérvényt. A MET többször is benyújtott ilyen kérvényt, de az (akkor már „kormány irányította”) kétharmados parlament azokat mindig elutasította – indoklás nélkül –, hiába dokumentálták Iványiék mindig világosan, hogy megfelelnek a kritériumoknak. A „bevett” minősítés egy nagy szervezet számára azért kulcskérdés, mert állami feladatok átvállalására és azok pénzügyi támogatására az állam csak az ilyen egyházakkal köt szerződést. Iványiékkal tehát nem.
Pedig a MET-nek évtizedek óta óriási volumenű az állami-feladat-átvállalása: éhezők és fázók segítése, hajléktalan-ellátás, gyógyítás, peremre szorultak segítése, reménytelen helyzetben lévők iskoláztatása, gyermekeik számára bölcsődék-óvodák működtetése stb. Ezért az áldásos tevékenységért a MET a NER-előtti években – a többi egyházhoz hasonlóan – évente milliárd forintos nagyságrendű állami támogatást kapott. Most azonban – immár több mint tíz éve – ugyanezt állami támogatás nélkül, viszont rengeteg önkéntes munkával és jóérzésű állampolgárok támogatásával végzi. Annak hírelése pedig csak szemfényvesztés egyes kormánypárti hírcsatornák (és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes) részéről, hogy 2022-ben a MET visszakapta „egyház” címét. Hiszen úgy „kapta vissza”, hogy „bejegyzett” (tehát nem „bevett”!) egyház lett, amivel semmire sem megy, hiszen az ilyen másodrendű egyházakkal sem köt az állam szerződést a szociális, oktatási, gyógyítási tevékenységekre; tehát nem is kapnak erre állami támogatást.
A Telexnek – és így L. D.-nak is – igaza van tehát abban, hogy a MET valóban milliárdos járulék-befizetésekkel tartozik már az államnak. Nem teszik azonban hozzá – föltehetően azért, mert nem is tudják –, hogy a MET egyáltalán nem saját hibájából nem tud eleget tenni adók, járulékok befizetésére vonatkozó kötelességének, hanem a jogtalan helyzetből következő pénzhiány miatt. A Magyar Evangéliumi Testvérközösséget a 2011/12-es új egyházi törvény ürügyén jogtalanul fosztották meg hajdani „bevett” egyház rangjától. Erre vonatkozó kérelmeit jogtalanul utasították el. A kialakult helyzetet 2013-ban a magyar Alkotmánybíróság és 2014-ben az Emberi Jogok Európai Bírósága is törvénytelennek nyilvánította. A NER – vagyis lényegében Orbán – azonban máig nem hajlandó azt orvosolni. A teljes képnek tehát meghatározó részlete, hogy lényegében az állam tartozik évente nagyjából 2 milliárd forinttal a MET-nek, hiszen – bíróságok által is „igazoltan” – évek óta jogellenesen fosztja meg a neki járó támogatástól (költségtérítéstől).
L. D. ezek szerint nem tartotta meg a szabályt, hogy „a lehető legpontosabban igyekezzen” tájékoztatni az olvasóit. Sőt, fogalmazásmódjával – lásd fentebb – azt a téves látásmódot erősítette, hogy Iványi a hibás. Talán ebbéli meggyőződése – Iványit elmarasztaló értelmezése – van a hátterében annak, hogy a cikke vége felé még egyet „üt” Iványin. Ugyanis sajtóetikai alapelvét – amelyet cikkem elején idéztem, s melyet (továbbra is) alapvető fontosságúnak tartok – sajnos éppen Iványival szemben fogalmazza meg, mondván, hogy „Iványi Gábor baráti sajtóról beszélt, miközben a médiának nem az a dolga, hogy barátként…” (a teljes mondatot lásd ennek a cikknek az elején!). Ugyanakkor L. D. ugyanazon cikkének az elején így idézi magát Iványit: „az úgynevezett baráti sajtóban…”. Remélem, nem kell különösebben magyarázni, hogy a „baráti” és az „úgynevezett baráti” nagy különbség; ég és föld. Ezt a hibát nem szabadott volna a Magyar Hangban elkövetni.
