Szeretném megélni a holnapot, hogy megtudjam, mi történt tegnap? Az idő irreverzibilis folyamat, a jövőről elképzeléseink lehetnek, amelyek megközelíthetik a valóságosan megtörténőket, de a részletekben sok lehet az eltérés. A jelenben élő ember a cselekvéseivel alakítja a jövőt, ahogyan egy klasszikus fogalmazott: az emberek teszik, de nem tudják – tudják, de nem teszik. Mindez túlságosan elméleti megközelítésnek tűnhet, de ha közelebb hajolunk mai életünk történéseihez, azt láthatjuk, hogy eleven gyakorlat.
2010-ben, amikor a Fidesz megragadta a hatalmat, már számos eleme készen volt a későbbi hatalomgyakorlásnak. Közismert, hogy a hatalmat könnyebb megszerezni, mint megtartani, s a Fidesz (Orbán Viktor) előtt nagy ívű célok lebegtek: hatalomban maradni mindaddig, amíg nem lehet kikerülni a hatalomból. A cél az lehetett, hogy létrejöjjön a párthoz hűséges (vazallus) réteg, az úgynevezett felső-középosztály, amely a vagyonát a hűbérúrtól kapja, s feltétlen engedelmességgel tartozik neki. Orbán Viktor alaposan tanulmányozhatta Lenin Állam és forradalom című munkáját, mert tudta: a győzelem után az első dolog a távirdák (Orbán Viktor esetében a tömegtájékoztatási eszközök) birtokba vétele. Azután lépésről lépésre az államigazgatás egyes elemei következnek. A stabil kétharmados kormányzási időszakok fokozatosan lehetőséget nyújtottak arra, hogy mára nincs olyan döntéshozó szerv, amelynek irányítása ne a párt kezében lenne. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szocializmus időszakában (amit sokan neveznek kommunizmusnak, ami teljes félreértés!) az intézmények vezetőinek a kinevezéséhez az illetékes pártszervezet egyetértése is szükséges volt.
Fontos eleme a hatalomgyakorlásnak az emberek félelemben tartása. Természetesen a kommunikáció, a pártkatonák tízezrei tiltakoznak ez ellen, a végeredmény ugyanaz. Ennek legfrissebb eleme az új pedagógus „életpályamodell”, amit az érintettek 99 százaléka önként és dalolva aláírt. Aláírta azt, hogy nem tudja, hol fog dolgozni, mennyi lesz a fizetése, milyen munkakörben fog dolgozni, milyen lesz az előmenetele. Csak annyit tud, hogy majd megtudja időben…
Lassan készen lett ez a hatalmi piramis, de nem sikerült úgy, mint a Kheopsz, mert a kövek egymást nyomják, egyik-másik már megrepedt, a szél kifújta a kötőanyagot. Mit tesz ilyenkor a fáraó? Vagy leöli az építőket, vagy megpróbálja szétteríteni a felelősséget, s közben arra gondol, hogy ő a Napisten földi helytartója. Egységben az erő! A Fidesz úgy képzelte, hogy ezt az egységet az „oszd meg és uralkodj” alapelv érvényesítésével lehet biztosítani. Ez jó módszer a diktatúrában, de nem működik a szükséges erővel. Ki kell egészíteni a másik ember gyűlöletével: más a gondolkodása, a világnézete, esetleg hitetlen, máshoz vonzódik, a hideg vagy meleg egyformán megengedhetetlen. A Fidesz határait nem a szabadság, hanem a hatalom jelöli ki. Mikor ki az ellenség? A nyolcvan éves öregasszony még sohasem látott migránst, de fél, hogy megerőszakolják. Hallotta a tévében meg a rádió is bemondta. Az erre alapozott félelemkeltéssel meg gyűlölettel választásokat lehetett nyerni. Mostanra kialakult egy páni félelem még a pirézektől is. (Akik, ugye nem is léteznek!)
Csakhogy a jövő nem mutatja meg teljes arcát a jelenben. A gazdaság egy lépésre van a szakadék szélétől, az év végi egyszámjegyű infláció a mértéktartó szakemberek szerint valójában tizennyolc lehet. De „fortélyos félelem” igazgatja a hatalom csúcsain lévőket, mert azt is ki kell találni, hogy mi tetszene a budavári basának? Ez a legrosszabb: kitalálni, mi tetszik másoknak? Ha azon töprengünk, hogy mi tetszik a barátnak, a barátnőnek a feleségnek vagy a szeretőnek, vagy a főnöknek, már régen rossz. Ott már végérvényesen elromlott valami. Ott hiteltelenné fagytak a gondolatok és érzelmek, ott már felütötte fejét a félelem.
Mit tegyünk a munkaerőhiánnyal, ha elengedtünk vagy elzavartunk hétszázezer leendő munkavállalót, ha már idegen földön születnek meg a gyerekek, az unokák? Muszlimokat mégsem hívhatunk ebbe a keresztény hazába. Nosza keressünk a világon keresztényeket! A Fülöp-szigeteken meg másutt, hátha eljönnek XXI. századi rabszolgáknak. Engedik magukat meggyötörni, vállalják az éhezést azért, hogy haza tudjanak küldeni valamennyi pénzt a családnak. Épülnek a munkásszállók, úgy nőnek ki a földből, mint a parlagfű. Ki gondol arra, hogy a magyarországi orvos és egészségügyi személyzet hiánya mellett ki tudja ellátni ezeket az embereket, ha megfáznak, balesetet szenvednek? Hol, hogyan gyakorolhatják a kultúrájukat, a vallásukat. Orbán Viktor miniszterelnök ötszázezer vendégmunkást vizionált, akik majd kihúzzák a csávából a magyar gazdaságot. De az ember nem gép, amelybe elég olajat önteni vagy bedugni a konnektorba! A gyár vagy üzem térben is időben létezik, nem elszigetelten. Az ott dolgozók élete „a befogadó” közösség előtt zajlik. A közöttük lévő viszony lehet harmonikus is, barátságtalan is.
A kormány szeretné eldugni ezeket a vendégmunkásokat. Ennek ellenére egyre markánsabban látszik, hogy ez nem lehetséges. Több település tiltakozik. Nemcsak az akkumulátor üzemek, hanem a vendégmunkások ellen is. S amiről eddig senki se beszélt: a vendégmunkások zöme húsz-harminc-negyven éves. Sokan családot hagytak otthon. De vajon kibírják-e az asszony ölelése nélkül az éveket? S a nőtlen fiatalok? Találnak valahol kapcsolatot? Szerelmi örömöt? Lehet, hogy az államapparátus boszorkánykonyhájában erre is van megoldás. Csak mi még nem tudjuk. Mi és az ötszázezer vendégmunkás.
A szerző író, újságíró
