Az önkormányzati választások előtt több körzetben is rendeztek előválasztást, de az ellenzék teljesen félreviszi a rendszert, és kétbites politikai eszközzé silányul 2019 csodafegyvere. Ahelyett, hogy egymást kölcsönösen elismerő felek szavaztatnák meg, hogy kinek a programja vagy karaktere a jobb, inkább az egymásban nem bízó, de a Fidesz rendszerét még jobban nem szerető aktorok viaskodnak, míg a szövetségesek a „szivarfüstös” szobában mentek vissza.
Bár Magyar Pétertől hangos a sajtó immáron hónapok óta, az ellenzéki pártok sorra tartottak előválasztásokat a legkülönfélébb formációkban és eredményekkel: DK-s veri a momentumost Budafokon, a kutyapárt viszi Hegyvidéket, az V. kerületben pedig Juhász Péter győzött a helyi ellenzék által támogatott Kovács Alexszel szemben. Bár sok helyen lett volna értelme még megrendezni az előválasztást, az alapkoncepció kezd korrumpálódni, és a legkevésbé segíti az ellenzék esélyeit hosszú távon.
Világos szabályok, ingatag szövetség
Ha definíció szerint nézzük, nincs semmi probléma, hiszen valóban az valósult meg, aminek kellett: egy, a tényleges választás előtt, előre lefektetett és a felek által elfogadott szabályok szerint megtartott szavazás, amely eldöntötte, hogy ki méresse meg magát a „tényleges” versenyben. Azonban van az előválasztásnak egy eszmei háttere és hosszabb távú célja is: az eredeti gondolat az volt, hogy az – egyébként egy liberális demokráciában egymással versengő – ellenzéki pártok megegyeznek abban, hogy az ország legnagyobb problémája a regnáló rendszer, és a választási rendszer miatt csak akkor van esélyük, ha egy jelöltet állítanak a Fidesz ellen mindenhol, annak ellenére, hogy nem tudnak közös programban megegyezni. Éppen ezért a személyekről – és az általuk képviselt programokról – megszavaztatják a szélesebb nyilvánosságot, és az eredmények alapján kialakítanak egy olyan szövetséget, ami ezt reprezentálja. Egy ilyen játszmának minden szereplő elfogadja a szabályait, a másik legitimitását és azt, hogy ha nem ő nyer, akkor segíti a győztest és annak programját. Az igy kialakult szövetség pedig koalíciót tud majd alkotni, hiszen legitim felhatalmazás van a program és a személyek mögött.
Természetesen a képlet már 2019-ben megdőlt, amikor kiderült, hogy a választások után több szereplő sem fogadja el, hogy a ciklusban nem ő adhatja a polgármestert, és megnyitotta a politikai csatározások végtelen sorát az önkormányzatokban. Az eredmény több szétesett önkormányzati többség lett természetesen, ami a szövetség ingatagságát mutatta.
A helyzet a 2021-es előválasztással tovább romlott, amikor az országgyűlési választásokra készülve két hibát is elkövettek a pártok: egyrészt kinyitották a lehetőséget kvázi mindenkinek, aki indulni akart, köztük olyanoknak is, akik alapvetően nem fogadták el a többieket legitim résztvevőnek. Ennek az eredménye lett az a miniszterelnök-jelölt, aki nem kért az őt támogató pártok – és különösen Gyurcsány Ferenc – kampányolásából. A másik hiba pedig az előválasztást megelőző helyosztó volt, vagyis az, amikor a pártok már előre megegyeztek, hogy egyes helyeken nem indítanak jelölteket, átengedve azt másnak és vice versa. Így tudott a Jobbik úgy rengeteg jelöltet indítani, hogy tényleges támogatottságuk nem volt, hiszen nem jelent meg az egész ellenzéki szavazótábor az urnáknál a saját jelölt hiányában. Természetesen nem csak ezen múlott a 2022-es vereség, de itt érhető tetten az előválasztás intézményének romlása, ami mára ért be teljesen.
Mélyponton a bizalom
A mostani önkormányzati választások előtt a bizalom az ellenzéki pártok körében teljesen megbomlott. A Jobbik a túlélésért küzd: saját főpolgármester-jelöltet állít, aki előválasztást akart Karácsonnyal, majd inkább Vitézy javára lépett vissza egyoldalúan. A Momentum önálló listát indít – hiszen nem lesz egy listán Gyurcsánnyal –, mindenhol előválasztást akar, kivéve főpolgármesteri szinten, ahol Karácsonyt támogatják, aki viszont egy másik lista vezetője lesz. A DK, a Párbeszéd és az MSZP országos szinten megegyezett a jelöltekben, de egyes helyi szervezetek kifejezetten ellene vannak, és a soproni alapszervezet fel is oszlott a delegált polgármesterjelölt miatt. Az LMP van, ahol megegyezik, van, ahol nem, saját főpolgármestert indít, de előválasztáson nem vesz részt – bár Hegyvidéken igy is visszaléptek az előválasztást megnyerő Kovács Gergely javára.
Mindehhez jött még Magyar Péter felemás indulása, a civil szereplők és az MKKP, aki felhasználja Márki-Zay Péter precedensét, és úgy megy bele egy előválasztásba, hogy semmilyen közösséget nem vállal az ellenfelekkel: a kutyák úgy lesznek a szavazólapon, hogy semmilyen más párt logója nem lesz mellettük, és ha nem nyertek volna, nem is kampányoltak volna a győztes mellett. Ennek eredményeként a DK meg is fenyegette őket, hogy rájuk indulnak, ha máshol is elindulnak, felrúgva az előválasztások minden lefektetett és kimondatlan illemszabályát.
A legjobban Horváth Csaba zuglói polgármester foglalja össze a problémát: bár lett volna lehetőség rá, hogy a XIV. kerületben legyen előválasztás, Horváth teljes mértékben elzárkózott tőle, a politikai kultúra része, hogy elfogadják a felek egymást, tisztelik egymást és ezért nem méretik meg magukat egy előválasztáson, ha valaki korábban már nyert. Azaz ebbe a kultúrába nem fér bele a vita, a korrekt versenyen való megméretés és az emberek bevonása.
Elmaradt a kultúraváltás
Tóka Gábor és Csóka Endre cikkében az új választási mechanizmustól vár eredményesebb előválasztást és politikát. Ezzel szemben a valóság az, hogy a világ legjobb választási rendszere sem tud segíteni azon, ha nincsenek mögötte alapok: az előválasztás arra jó, hogy az egymással egyébként nem egyetértő pártok, civilek, magánszemélyek megegyeznek egy közös célban és abban, hogy vitáikat az előválasztással rendezik le, majd utána közösen mennek végig az úton az eredmények fényében. Mert végső soron az előválasztás egy konfliktuskezelő eszköz (is), viszont csak akkor eredményes, ha a felek tisztelik a szabályait, és az ellenfelet is legitimnek tartják, nem olyan szereplőnek, akit kitörölni akarnak a politikából.
Az előválasztás az együttműködés moderált stratégiája, amivel a közös munkát lehet hivatalos és nyitott mederbe terelni. Vagyis azoknak jó, akik hosszú távon terveznek egymással, nem pedig kívülről berobbanó önjelölteknek, harmadik – vagy sokadik – utas haszonlesőknek vagy egymást kiiktatni akaró kartellpártoknak. Amíg ilyen felállásban látják a szereplők, valóban csak egy eszköz lesz, amit még csak ki se használnak, de lesz mire – és kire – fogni a vereséget.
A politikai kultúrát – amely ma az erőpolitikát, a győztes mindent visz és mindent megtehet mentalitást preferálja a pluralizmussal és a kooperációval szemben – nem megváltoztatják, hanem fenntartják. Ez viszont nekik sem lesz érdekük, hiszen jelen állás szerint Magyar Péter és a Tisza Párt ereje őket fogja felemészteni, és pont ezen a logikával nem lesz semmi szükség se rájuk, se az elválasztásra 2026-ra.
A publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját
