Még a választás utáni időszakban olvastam Szerető Szabolcs egyik írását a kiábrándult fideszesek mítoszáról. Az írás sok elemében magamra is ismertem.
A családomban nem volt divat politikával foglalkozni. Szüleim egyszerű hétköznapi munkásemberek voltak, akik ráadásul el is váltak. Így politikai iránymutatást vagy bármilyen örökölt világképet nem igazán kaptam, maximum az egyik nagyszülőmtől az akkoriban nem különösen szokatlan Kádár-nosztalgiát. A 2002-es parlamenti választáskor szavaztam életemben először. Egészen fiatal és zöldfülű voltam, de már akkor úgy éreztem, hogy távol áll tőlem az akkori baloldali-liberális értékrend. Talán ez és az alapvető érdeklődésem vezetett oda, hogy életem első választásán a Fideszre adtam le a voksomat. Arra vágytam, hogy olyan kormánya legyen az országnak, aki majd segít boldog jövőt építeni. Akinek fontos a nemzeti büszkeségünk, aki a tudásra helyezi a hangsúlyt, aki segít eszközt adni a hátrányos helyzetű emberek kezébe, ezáltal segítve őket abban, hogy tudjanak boldogulni. És aki valóban az ország érdekében hoz majd döntéseket.
Természetesen nagyon csalódott voltam a választás után, hiszen abban bíztam 2002-ben, hogy ezt talán a Fidesz és Orbán Viktor tudja majd biztosítani. Istenem, de naiv is voltam! Nem is tévedhettem volna nagyobbat.
Miután túltettem magam a 2006-os ismételt kudarcon, biztos voltam benne, hogy a következő választást már csakis a Fidesz nyerheti meg. Így jött el 2010, amikor hatalmas örömöt éltem meg. Arra gondoltam, na most jól odacsaptunk a baloldalnak, most majd meglátják, micsoda fellendülés következik. Már láttam magam előtt a modern kórházakat, ahol a magasan képzett és jól megfizetett egészségügyi dolgozók, orvosok segítik a betegeket. A kiegyensúlyozott és boldog tanárokat, akik lelkesen tanítják a jövő magyar tudósait, orvosait, mérnökeit, dolgozóit. Láttam, amikor Magyarország nem az olcsó munkaerő, hanem az óriási tudás miatt lesz vonzó célpont a külföldi cégeknek. És amikor a magyar cégek innovációikkal helyet harcolnak ki maguknak a legnagyobbak között.
Sajnos ahogy teltek a hónapok és az évek, egyre tisztábban láttam, hogy a fellendülés és a boldogság csak szavakban létezik. Aki szegény volt, az ezután is szegény lesz, aki pedig közel van a tűzhöz, az soha nem látott mértékben gazdagodik meg. A kórházak és az iskolák helyett stadionok nőttek ki a földből, lassan már minden faluban. Az oktatás nem a jövő tudósait, hanem a jövő összeszerelő munkásait képzi, akiknek nem lesz szükségük tudásra, csak arra, hogy olcsóbban és kiszolgáltatottabban dolgozzanak, mint a távol-keleti országok dolgozói. A magyar cégek pedig az innováció helyett csak a végletesen túlárazott közbeszerzésekkel gazdagodnak, nemzetközi porondon soha nem terem nekik babér egykét üdítő kivételtől eltekintve.
2002-ben nem ilyen jövőről álmodtam. A csalódás és a düh vette át a reménykedés helyét, hiszen hittem valamiben, ami szertefoszlott. Fejlődés helyett csak egy szűk elit arcpirító sebességű gazdagodását láttam, a folyamatosan leépülő egészségügyet, a szakadék felé száguldó oktatást. A fogyaszthatatlanná alakított médiát, ami teljesen ostobának nézi az embereket, valamint azt, hogy Európában szégyenkezni kell, ha kiderül, magyar vagyok.
Ami pedig még rosszabb, hogy nem látni semmilyen alternatívát. Egy alapvetően jobbközép, konzervatív fiatal, aki azt szeretné, hogy a tudás és a tehetség tegye naggyá ezt a népet, aki szeretné, hogy fontos legyen számunkra a nemzeti öntudatunk, de tisztában legyünk a saját hibáinkkal és hiányosságainkkal is, aki szeretné, hogy mindenkinek biztosítva legyen ez egyenlő színvonalú oktatás, nem tud kire szavazni, nem tud ki mellé állni, nem tud kiben hinni. Kiesett a lábunk alól a talaj, és nem tudunk kapaszkodót találni sehol. Isten adja, hogy egyszer népünk hajója elhagyja ezt a vízesés felé tartó folyót, és békésebb, boldogabb vizek felé evezzünk! Sajnos egyelőre nem látom sem ezt a hajót, sem a megfelelő kapitányt.
Egy csalódott Fidesz-szavazó
A Magyar Hangban megjelenő véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2022/50. számában jelent meg december 9-én.
