1. Hírértékű kiszivárogtatás, előzmények
Néhány napja Fürjes Balázs – aki a Magyar Olimpiai Bizottságnak (MOB) és a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak (NOB) egyaránt tagja – kiszivárogtatta egy rádióinterjúban (Klubrádió szeptember 17.), hogy a MOB elnöksége előreláthatólag napirendre tűzi októberben a 2036. vagy 2040. évi olimpia (és paralimpia) budapesti helyszínű megrendezését, és kezdeményezést fog tenni a főváros felé, hogy a szakmai döntés-előkészítés közösen induljon meg a nyilvánosság bevonásával. Az új szisztéma szerint már nem pályázásról lenne szó; Fürjes egy NOB-bal való „folytatólagos párbeszédet” vetít előre a jelölt kiválasztására a végső döntésig; elmondása szerint észszerű távolságon belüli városok – akár országhatáron túliak – bevonása is „belefér” az új szisztéma szerint. Ezt megelőzően a független médiában oknyomozó írás tárta fel, hogy informális előkészítő-puhatolózó megbeszélések indultak még bőven a párizsi olimpia megnyitója előtt (július 14., Vsquare). Majd jelzésértékű volt az a hír, hogy Budapest polgármestere találkozott a NOB főtitkárával, és újságírói kérdésre nem zárkózott el a megrendezés elől. Ezek után szinte természetes volt, hogy a párizsi olimpia után a médiában az Olimpia Budapest kiemelt téma lett, egymást követték a vezető politikusok olimpia-rendezéssel kapcsolatos megszólalásai (lásd adalékok közt), amelyekkel nemcsak egymásnak, hanem a lehetséges döntésben érintett képviselőtársaiknak és híveiknek egyaránt üzentek mi hogyan álljunk hozzá alapon a vízválasztó témát illetően. Vélhetőleg ezek az eltérő hozzáállású üzenetek megmutatkoznak a Medián témával kapcsolatos közvélemény-kutatásában is, amely szeptember 16-án került nyilvánosságra. (Ennek okán kérdezték Fürjes Balázst a rádióbeszélgetésben. Körbeértünk.)
2. Kormányfői tematizálás
A párizsi olimpiára való felkészülés okán a miniszterelnök 2023. december 22-én interjút adott a Nemzeti Sportnak; tulajdonképpen ezzel kezdte meg az Olimpia Budapest – mint nemzeti álom – felmelegítését, tematizálását. Konkrét lépésekről nem beszélt, viszont az informális tárgyalások megindítására, puhatolózásokra adott alapot (a sport- és kommunikációs menedzsment számára). Nem mellékesen pedig azok az irányelvek hangzottak el, amelyekkel érvelni lehet az ellenálló véleményformálók, ellenálló politikai és társadalmi csoportok meggyőzéséhez: „Minden fontos létesítmény elkészült, ami kell az olimpiához. Az olimpiai falu sem akadály, óriási léptékben építünk kollégiumokat; ezekre olimpiától függetlenül szüksége lesz a városnak. Eljött az a pillanat, amikor Budapest olimpia nélkül nagy léptékekben már aligha tud fejlődni. Budapest fejlettsége az Európai Unió 160 százalékán áll, miközben vannak olyan vidékek Magyarországon, amelyek az 50 százalékán. Minden pénznek a kevésbé fejlett régiók felé kell indulnia. Így Budapesten nagy léptékű állami városfejlesztés csak akkor történhet, ha előáll valamivel, ami minden magyarnak fontos. Ennek híján itt csak araszolás várható: Az elmúlt tíz-tizenhárom évben Budapesten minden fejlesztést az állam hajtott végre. A fővárost a kormányzati fejlesztések tették vissza a világ térképére. Időnként fővárosi ellenszélben, emlékszünk az atlétikai világbajnokságra. Ha a város újabb szintet akar lépni, akkor ahhoz kormányzati forrásokat már csak akkor tudunk párosítani, ha van valami nagy cél. A kormány nem akarja Budapestet rávenni egy olimpia rendezésére; mert a városnak is meg kell érnie erre a gondolatra. Szerintem a sors egy budapesti olimpiával tartozik a magyaroknak. A kérdés az, hogy a budapestiek ezt a tartozást be akarják-e hajtani.”
Ezek a kijelentések együtt és külön-külön is árulkodóak: önellentmondásosak (úgymond nem erőltetem, de mégis csináljuk...). És arról is tanúskodnak, hogy a szavak és tettek különböznek: azzal, hogy „minden fejlesztést az állam hajtott végre” szembement (szembemegy, szembe fog menni) az Európai Unióval, létének lényegi elemével, a kohéziós területi politikájával. Nevezetesen a kiegyensúlyozott területi fejlődés érvényesítésének elvével. Ebben következetesnek kell(ene) lenni. Hiszen erről szól az uniós pénzek elosztása; ezen elv mentén minden alulfejlett európai régió a címzettje azoknak a bizonyos uniós forrásoknak olyan versenyhelyzet elérése érdekében, hogy csökkenjen ezen területekről az elvándorlás a fejlettebb régiókba. A fenti kijelentések szerint a kormány szembement ezzel az alapelvvel; a miniszterelnök által tett nyilvános bevallás alapján uniós vizsgálatot és kötelezettségszegési eljárást lehetne kezdeményezni. Az olimpia-rendezéshez szükséges nagyléptékű városfejlesztés ugyanez a tészta. Már csak azért is, mert uniós forrásokat is felhasználnának Fürjes elmondása szerint. Már ezen általános megfontolás miatt SEM támogatható az olimpiarendezés senki részéről. De ha mélyebben vizsgáljuk, akkor pláne NEM. Éppenhogy nemzeti érdekből NEM. Elemezzük, ízlelgessük a kormányfő szavait!
3. Elemzés
„Minden fontos létesítmény elkészült, ami kell az olimpiához” Ezzel a megállapítással két probléma van. Egyrészt nem igaz. Tudniillik több fontos sportlétesítmény biztosan nincsen, amit meg biztosan fel kellene építeni (velodrom, slalom pálya, tenisz centrum, evezős versenypálya, stb.). ezek még óriási pénzeket igényelnének. A másik probléma éppen az, hogy lopakodó módon, elhallgatva a tényleges célt, előre készültek el a legfontosabb sportlétesítmények; így a pályázás idején be lehet csapni sok embert azzal a sulykolással, hogy minimális költséggel megvalósítható a rendezés... Ez egyrészt morális kérdés, másrészt súlyos társadalmi-gazdasági kérdés is. Morális probléma, mert olimpiai követelményeknek megfelelő paraméterekkel, extra minőségben – és emiatt drágán – készültek az olimpiai létesítmények (Puskás Aréna, Duna Aréna, atlétikai stadion, stb.), de az olimpia-rendezés deklarálása nélkül. Alantas politikai stratégia ez – mondván, így időben elosztva „kevéssé fáj” a költségvetésnek –, ám azon keresztül valóságosan az adófizetőknek fájt összességében. Súlyos társadalmi-gazdasági kérdés ez, hiszen más fontos szakterületekről és alulfejlett térségektől vontak el így forrásokat, adófizetői pénzeket – ugyanakkor el volt hallgatva az igazi cél. Azon forrásoknak bizony nagyon jó helye lett volna: országos szinten az állami szolgáltatások karbantartási és tervszerű fejlesztési költségeire, a hiányok betömésére. Bizonyság erre ezen állami szolgáltatások mai állapota, különösen épp a „végeken”, bizonyság erre a leszakadó térségek állapota, relatív alulfejlettsége az Eurostat által is kimutathatóan. Tehát kimondható, hogy ezen a súlyos áron épültek meg jó előre ezek a hiperszuper létesítmények, egyfajta torz kirakatpolitika részeként. A társadalom most issza meg ennek a levét, vagyis most szembesül ezzel a sajátos „hiánygazdasággal” – ezt a hátrányt elvileg be kellene hozni ahhoz, hogy meglegyen a társadalmi közmegegyezés, ami a NOB szerint is előfeltétel.
„Az olimpiai falu sem akadály, óriási léptékben építünk kollégiumokat; ezekre olimpiától függetlenül szüksége lesz a városnak.” Felér egy vallomással a fenti kijelentés a tekintetben, hogy a korábban tervezett, ám elfelejtett(?), kollégiumokat tartalmazó Diákváros projekt/ Fudan Egyetemi Campus épp a kollégiumi férőhelyek hasznosításával része volt az Olimpia Budapest 24 projektnek. Amikor ez volt a vitatéma, a kollégiumok=olimpiai falu lehetősége egyszerűen el volt hallgatva (pedig ez a kulcskérdés). A Fudan Campus-ügyben nem történt előrelépés, de a nagyléptékű tervek bármikor előhúzhatók. Az „építünk” kifejezés jelen idejű építésre is utalhat; elképzelhető, hogy többek között a kiemelt nemzeti beruházássá nyilvánítással, helyi ellenállás közepette kierőszakolt bontással megkezdett új Pázmány Campusra utal a kormányfő. Itt ugyanis mintegy 5000 m2-nyi alapterületű kollégium is épül; amely végül is nem az eredeti helyszínen, hanem annak közelében valósul meg. E mellett az is lehetséges, hogy a nemrég napvilágra került – szintén titokzatos célú, ámde a piaci árhoz képest jóval drágább négyzetméterárú(!) – irodakomplexum-vásárlások ugyancsak az olimpia-rendezés célját (is) szolgálhatják. Hiszen ezek az irodaházak a hírek szerint extra igényszintűek; és belső átalalakításokkal, ha kell, válaszfal-átrendezéssel másodlagos célra is hasznosíthatók például a médiaközpontok számára. Az eddigi elhallgatások azt szolgálják, hogy elfedjék – akár a NOB előtt is – a tényleges olimpia-rendezési költségeket (mondván, az említettek egyébként is szükséges és fontos célra épültek); végső soron azt a látszatot keltik, hogy itt olcsó olimpiáról van/lesz szó.
„Eljött az a pillanat, amikor Budapest olimpia nélkül nagy léptékekben (sic!) már aligha tud fejlődni.” Miért is kellene nagy léptékekben fejlődnie Budapestnek? Az urbanisztikai szakmában nem támogatott sem a területi növekedés, sem a túlzott magassági növekedés (intenzifikáció). Sőt, a dezurbanizációval (kiköltözésekkel) páros jelenség, az urbanizáció (ideköltozések folyamata és annak eredménye) együttesen jelentik azt a fenyegetést, hogy a főváros előbb-utóbb szétterül, bekebelezi az agglomerációs térséget. Minden nagyobb léptékű fejlesztés ezt a folyamatot erősíti – akár az agglomeráción belüli közlekedési infrastruktúra fejlesztése is – az agglomeráció városaiban munkahelyek „teremtése” helyett. Nem támogatott szakmai szempontból az adott városi környezettől brutálisan elütő városnegyed-építés sem. Ilyenek a megalomán minták importálásával, erőn felül, erőszakos kormányzati támogatással létesült /létesülő MOL felhőkarcoló és környezete, „Mini”-Dubaj városnegyed. Durva – környezetre érzéketlen – beavatkozást jelentenek a nagy volumenű intézményfejlesztések, extra infrastruktúra-fejlesztések is. Nem véletlen, hogy ezek megvalósításának a fővárosi önkormányzat is ellenállt. Erről sem fog tudni a NOB, ez is el lesz hallgatva? A nemkívánatos (torz) városnövekedést eredményezi mindez; ennek kellene folytatódnia, ezért kellene olimpia-rendezés? E helyett a kívánatos értékelvű fejlődés – sőt új irányelvként a „nemnövekedés” a kívánatos –, azaz a környezetérzékeny, visszafogott városfejlesztés; vagyis ehelyett ténylegesen egy élhető várost kell megteremteni. Tudomásom szerint a főváros fejlesztési koncepciójában ez az irányelv ebben „nagy léptékek” nem szerepelnek.
„Budapest fejlettsége az Európai Unió 160 százalékán áll, miközben vannak olyan vidékek Magyarországon, amelyek az 50 százalékán. Minden pénznek a kevésbé fejlett régiók felé kell indulnia.” Hát ez az! A kormányfő jól adta vissza az EU területi politikájának lényegét, a kiegyensúlyozott területi fejlődés elvét. Ez egy kedvező fejlemény a kommunikációban. Nem közismert a széles közvélemény előtt, hogy az egy főre eső GDP tekintetében az átlagot (=100%) meghaladó fejlettség feletti régiók támogatása nem lehetséges, illetve erősen korlátozott. 2004-ben történt belépésünk óta gyakorlatilag minden erről szól; a költségvetési hiánycél, a hazai költségvetési EU-befizetés (a „tagdíj”), illetve ennek ellentételezése, azok a bizonyos EU-források (más finanszírozási alapok mellett az alulfejlett térségeknek járó támogatások). Nyilvánvaló, hogy ezzel az ismert elvvel és gyakorlattal szembe megy bármilyen külső erőforrás-koncentráció a relatíve fejlett központban; még rosszabb a helyzet, ha ez országos költségvetési forrásból történik. Márpedig ellentmondásszerűen ez történt, hiszen mint a kormányfő beismerte: „Az elmúlt tíz-tizenhárom évben Budapesten minden fejlesztést az állam hajtott végre”.
„Így Budapesten nagy léptékű állami városfejlesztés csak akkor történhet, ha előáll valamivel, ami minden magyarnak fontos. Ennek híján itt csak araszolás várható” A fentebb leírtak igazolják, hogy nem csak akkor történhet nagy léptékű állami fejlesztés, ha minden magyarnak fontos. Sőt, a szakma/lakosság/önkormányzat kifejezett tiltakozása ellenére, erőből valósultak meg a kormányzati kezdeményezéssel és/vagy pénzügyi támogatással nevesíthető megaprojektek (kiemelt nemzetgazdasági beruházásként kezelve): a Városliget Projekt megvalósítása, a Budai Vár átépítése a Hauszmann-program szerint, a MOL-torony és környéke városrész-fejlesztés, a Mini/Maxi-Dubaj városrész építése, az Állatkert-Vidámpark átépítése a Biodómmal, a Pázmány Péter Campus erőszakkal történő megépítése a Rádió épülete helyén, stb. De ide sorolható a Ferihegyi repülőtér megvásárlása, a nemrég történt irodakomplexum-vásárlások is. Ez nem tekinthető araszolásnak, inkább egy összehangolt rendszert építő-éltető tudatos államkapitalista beavatkozás-sorozatnak. Az esetleges olimpia-rendezés és ennek előkészítése újabb megaberuházásokkal egy csúcsra járatás lenne e tekintetben. A nemzeti érdekként való beállítás azért hamis, mert ez a városfejlesztési beavatkozás erőn felül történne. Be kellene látni, hogy nem minden magyarnak az érdeke ez, nem minden magyarnak fontos. Kimondható, hogy a hazai rendezés nem (össz)nemzeti érdek, jóval inkább körülhatárolható csoportérdekekről van szó. Az sem lenne össznemzeti érdek, ha az olimpia-rendezés „pályázata” elbukna, de a lebegtetett cél érdekében az aránytalan városfejlesztés folytatódna; hiszen a tapasztalat az, hogy a főváros térségfejlesztő-kisugárzó hatása látványosan nem érvényesül; ezzel szemben a nemzetgazdaság szempontjából a policentrikus városhálózat a kedvező.
„Az elmúlt tíz-tizenhárom évben Budapesten minden fejlesztést az állam hajtott végre”. Az államnak (értsd a kormánynak) nem kellene meghatározó szerepet vállalnia a főváros fejlesztésében. Eddig sem kellett volna (erre lennének valók azok a bizonyos helyben maradó források, amelyek a rendszerváltás utáni időkben még megvoltak). Nemcsak a fentebb nevezett sportlétesítmények és egyéb nevesített kormányzati megaberuházások, hanem általában a fővárosi ingatlan-beruházások állami támogatása is idetartozik. Ennek része az építési beruházói érdekköröknek megfelelő lakásépítési kedvezménycsomag is, amelyhez sajnálatosan nincs területi korlátozás rendelve, így természetes, hogy ez a hazai viszonyok közt túlfejlett fővárosba és agglomerációjába irányuló vándorlási folyamatot erősíti, és a nagy lakópark-beruházások ezt ki tudják szolgálni. Áttételesen az így szabályozó állami beavatkozás is az EU területi kiegyenlítést célzó kohéziós politikája ellen hat. Nem közismert, hogy az átlagosnál fejlettebb régiók EU-s forrást egyáltalán nem kaphattak (valahogy mindig meg lett umbuldálva?);.a legutóbbi költségvetési ciklusokban is csak környezetfejlesztési célokra, beleértve a környezetre kedvező hatású közösségi közlekedés fejlesztését. Ide tartozhatnak az agglomerációt érintő vasútfejlesztések is; azonban ugyancsak a leírt káros urbanisztikai hatás érvényesülne, ha az olimpia megrendezése kedvéért ezek a fejlesztési pénzek aránytalanul ide koncentrálódnának az ország más térségeitől, városaitól aránytalan elvonást jelentve. Úgy tűnik, ez lehet az alku tárgya a fővárosi önkormányzattal (vagyis a kormány e célra idecsoportosít EU-s és költségvetési pénzeket, vagy pedig nem lesz itt olimpia).
„A fővárost a kormányzati fejlesztések tették vissza a világ térképére. Időnként fővárosi ellenszélben, emlékszünk az atlétikai világbajnokságra” Túl a kormányfő olimpiai álmának megvalósulásán és az építési lobbi kiszolgálásán a világ térképére feltenni Budapestet mint cél az ide irányuló turizmus felduzzasztását eredményezi, és ennek révén bizonyos csoportérdekeltségek (szállodaláncok, vendéglátók, ügynökségek) bevétele biztosított. Eleve kérdéses morális szempontból, ha ezt a folyamatot a kormányzat költségvetési pénzekkel segíti. A turizmus erőltetett felduzzasztásában ugyanis ellenérdekelt a főváros lakossága. A másik probléma, hogy a kormányzati fejlesztések az önkormányzati szinttől elvont „szolidaritási forrás” felhasználásával (átcsoportosításával) történtek; és a leírtak szerint nem feltétlenül a szolidaritás jegyében. Ha az önkormányzati saját források rendelkezésre álltak volna (amelyek a rendszerváltás idején még megvoltak), az atlétikai stadion megépítéséhez a fontos formális hozzájárulás nem a megtapasztalt rossz politikai alkuval történt volna meg, hamis kommunikáció kényszerével. Hiszen az alku tárgya (a megvalósítás) és a feltétel teljesítése egyaránt az ország költségvetésének fájt. Épp ennek kétes értékű sikere vetíti előre a rossz politikai alkut és az újabb hamis kommunikációt. Felmerült máris mindenféle ötlet az olimpia-rendezésről való fővárosi döntés fejében (egyebek mellett M5 metró, M0 körgyűrű megépítése), amely kirakat alku újabb agyrém lenne. A fedőszöveg az, hogy ezeket úgyis meg kell építeni, csak előre hoznánk a megvalósítást; fogadja ezt el a „nép”. Az az elhallgatás itt (legalább is egyelőre), hogy ez bizony erőn felüli erőforrás-koncentráció lenne.
„Ha a város újabb szintet akar lépni, akkor ahhoz kormányzati forrásokat már csak akkor tudunk párosítani, ha van valami nagy cél.” A városnak miért is kéne „újabb szintet lépni”? Mit is jelentene ez: 160 helyett 180 százalékos eltérést az európai fejlettségi átlagtól? A szintlépés ugrásszerű fejlettségbeli többletet jelentene például az egy főre eső GDP-termelésben, innovációban, kutatásban-fejlesztésben, korszerű életvitelben, életminőségben, vonzerőben? Ha így értelmezzük, akkor ezt az eddigi területi különbségekhez képest kellene értékelni. Így az lenne várható, hogy vidéki régióink versenyképessége a fentiek tekintetében relatíve gyenge marad. Ez esetben az évszázados monocentrikus urbanizációs trend szerint nyilvánvaló az ismert elszívó hatás folytatódása (az iráyultság ugyanis nemcsak Nyugat, hanem a főváros és agglomerációja is). A nagy cél az olimpia-rendezés ígérete és megvalósítása lenne? Mint Nemzeti Érdek? Komolyra véve, ez nem lehet a nemzet érdeke, hiszen az így kierőszakolt „szintlépés” csak növelné a fejlettségi arányeltolódásokat, illetve erősítené a fővárosra és az agglomerációra irányuló beköltözéseket, vagyis az urbanizációs folyamatot, az ezzel járó káros környezeti hatásokat, amiben nagyban ellenérdekelt a főváros lakossága is.
„A kormány nem akarja Budapestet rávenni egy olimpia rendezésére; mert a városnak is meg kell érnie erre a gondolatra.” Finoman szólva erősen ellentmondanak ennek az eddigi cselekmények, vagyis a tudatosan megvalósított nagy budapesti sportberuházások. Hiszen azért történt így, hogy kialakuljon egy látszólagosan kedvező és így kommunikálható, „visszautasíthatatlan” ajánlat. Továbbá ugyancsak ennek ellenkezőjéről szól a kormányfői vágyak időnkénti lebegtetése, tudatos kommunikálása. Amit a hivatalos kommunikáció igyekszik is felerősíteni, kiszolgálni. Valóban, az olimpia-rendezést formálisan a pályázó városnak kell benyújtania a NOB-nál, azonban nem egyszerűen a „városnak” kell megérnie erre a gondolatra, hanem az ország egészének, hiszen – a fenti kormányfői kijelentések szerint is – eddig is az „állam” fejlesztett. És ezután is így történne; ami szintén országos költségvetési pénzek felhasználását jelenti. A „meg kell érnie a gondolatra” kifejezés azt jelenti, hogy minden előny-hátrány ismeretében, nyílt társadalmi vitát és meggondolást követően. Ez csakis úgy értelmezhető helyesen.
„Szerintem a sors egy budapesti olimpiával tartozik a magyaroknak. A kérdés az, hogy a budapestiek ezt a tartozást be akarják-e hajtani.” Önellentmondás ez. Ha a „sors” tartozna is a magyaroknak egy olimpiával, akkor ebből következően nem a budapestieknek kellene ezt a tartozást behajtani, hanem a magyaroknak – értsd az egész országnak/nemzetnek. Ezen az alapon is egy – kormány által kiírandó – országos népszavazás következne logikusan. Ám ez sem nem feltétlenül. A „sors” általi tartozás csak a kormányfő véleménye, a fenti érvrendszer alapján az olimpia-rendezés NEM sorskérdés. Más szavakkal: nem ezen múlik a sorsunk, összetettebb az országunk sorsa. Épp ennek bizonyságául kellene egy független szakértői vizsgálat/értékelés, az összes tényadat, tervezési paraméter, stb. ismeretében, minden szakmai szempont figyelembevételével. Akár megfordítva is vizsgálva a dolgot: mit nyer az ország egésze, ha nem rendezünk olimpiát?
4. Számvetés és összegzés
2015-ben a NOB pályázatra a PWC csoport által készített tanulmány szerint: „A 2024-es olimpia megrendezéséhez szükséges infrastrukturális fejlesztések, valamint létesítmények 2015-2025-ös időszaki költsége 1.043 Mrd Ft (ebben idegenforgalom, környezetvédelem, közlekedés, olimpiai falu, médiafalvak, médiaközpontok, sportlétesítmények, városrehabilitáció)”. Többek között ennek inflációkövető számítási előre becslése sem ismert. Más járulékos infrastrukturális költségek, megtérülési mutatók, a kockázati tényezők bemutatása mellett. Mindezt hivatalosan kell megismertetni a társadalommal, és ennek ismeretében kell a nyilvános szakmai, társadalmi vitát lefolytatni.
Az olimpia-rendezés nem lehet Budapest város belügye, és nem lehet a fővárosi frakciók alkujának kérdése. Ez egy országos ügy; nemcsak azért, mert a központi költségvetést terhelte eddig is(!), és terhelné továbbiakban is; és nemcsak azért, mert vidéki helyszínek is szerepeltek az előkészítő tanulmányban még 2015-ben. Fontos lenne azt is mindenkinek tudni, hogy milyen negatív hatásokkal (forrás-átcsoportosításokkal, forráselvonásokkal) járnak a rendezéshez kötődő fejlesztések távlatosan az ország egészének, ezen belül az EU-átlagtól elmaradó térségek fejlődését tekintve. Nemcsak elmaradott falvakról van szó, hanem a régiók egésze versenyképességéről. Vagyis arról, hogy a fejlett központi térség népesség-elszívó hatása ne érvényesüljön a továbbiakban. Márpedig a fokozódó életminőségi különbségek miatt ez évtizedek óta érvényesül, nem csak Nyugat-Európáé. Egy olimpia-rendezés aligha alkalmas a trend megfordítására (sőt, az ellenkező hatás jósolható). Tehát – ha ilyen előterjesztés érkezik – nem az olimpia megrendezéséről kellene döntést hoznia a Fővárosi Közgyűlésnek, legfeljebb csak annak szándékáról, népszavazás feltételéhez kötődően (és akkor erről nem kell akkor külön népszavazni...). És arról, hogy az összes rendelkezésre bocsátott tényadat, költségvetés kalkuláció, tervi elképzelés ismeretében egy kormánytól-, MOB-tól és egyéb lobbistáktól független szakértői hatástanulmány (opponencia) készüljön a fentiek jegyében. Amely alkalmas lehet a népszavazást megalapozó országos szakmai-társadalmi vita lebonyolításához. Vagy pedig az egészet el kell napolni.
A szerző építészmérnök, településtervező, urbanista
