Tavaly ilyenkor, amikor megírtam az Ókovács Szilveszterről szóló publicisztikámat, le voltam sújtva attól a gyakorlattól, amellyel a regnáló kormánypárt az Operaház és ez által a magyar kultúra ügyét kezeli. Úgy gondolom, Orbán Viktor legelső, azóta már végletekbe menően elinflált populista mondása, miszerint „a haza nem lehet ellenzékben”, helyesen úgy hangzik, hogy: „a kultúra nem lehet ellenzékben” – hiszen Magyarország évtizedek óta szenvedi el a mindenkori politikai elit azon döntéseit, amelyek a hazának inkább ellenére, mint javára válnak.
Ellenben a kultúra egy olyan terület, amely ugyan a politikától még „szerencsésebb történelmi fejlődésű” országokban sem teljesen elválasztható, annak bekebelezése, kisajátítása és politikai célokra való felhasználása olyan szintű barbárság, amelytől még Kádár János és az aczéli kultúrpolitika is óvakodott. 2024-ben az államszocializmusra visszapillantva felfoghatatlan, hogy Hofi Géza több száz fellépése és a Fábri Zoltán által rendezett Az ötödik pecsét című film után a ma regnáló hatalom képes arcon köpni azt az alkotói és kulturális szabadságot, amely az említett produktumokat még egy diktatúra közepette is kitermelte.
Újságíróként nehéz helyzetbe hoz a múlt szombaton rendezett Békemeneten látott előadás, mert nehéz szakmai kereteken belül értékelni az ott bemutatott gyalázatos teljesítményt. Történelmi pillanatot élhettünk át, hiszen a kultúracsinálók soha, még egyetlen egyszer sem voltak ilyen transzparensek azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán nem céljuk kultúrát csinálni. A rendezést az üvöltözés, a líra, valamint a zene inkoherens masszája, a színészi játékot a szemérmetlen ripacskodás, míg a kulturális érvényt a sztálinizmusra hajazó, legsötétebb személyi kultusz előtt való meghódolás jellemezte. Az egykor normalitással kampányoló kormánypárt saját háborús pszichózisát emelte ezen a rendezvényen kollektívvé. Az, hogy ennek egyik eszközéül gyermekeket használtak fel, bőven kimeríti a politikai pedofília fogalmát.
Trianon egy nemzeti gyásznap. Az a kormány, amely évtizedek óta abban utazik, hogy kisajátítja magának hol a nemzeti kokárda, hol a határon túli magyarok, hol éppen a Trianon-trauma ügyét, ma teljesen leplezetlenül visz színre egy olyan darabot, amelynek üzenete az, hogy nem száz éve, hanem ma zajlik háború. Szemérmetlenül megszemélyesítve a színpadon az általuk legyártott aktuális fő ellenségképeket, Soros Györgyöt és Magyar Pétert. Ezért a Békemeneten bemutatott színdarab éppen annak a választói rétegnek a meggyalázása, amely feltehetőleg ma is a kormánypárt fő bázisát alkotja.
Ráadásul a jelen és a múlt, valamint a politika és a kultúra elválasztásának ilyen szintű képtelensége fényében az előadáson felolvasott, erősen nemzetiszocialista felhangú Sajó Sándor verset is kénytelen vagyok sokkal inkább politikai ars poeticaként, semmint a korra reflektáló metaforaként értelmezni.
Visszautasítanám azt az állítást, hogy a magyar szegénység „égi végzet” következménye, még akkor is, ha más kontextusban magának a ténynek az elismerése óriási önreflexióra vallana. Kiváltképp akkor, ha az ég esetleg az Európai Uniót, a „dicsőség” pedig az azzal vívott harcot jelképezi. Mint ahogy a „nemzetét megtagadó korcs” sem egy szívet melengető fordulat lassan tíz évnyi xenofób kampány után. Miféle retorika ez? Mit üzen ez a retorika azoknak, akik a kormánnyal ellentétben nem dobják el maguktól Márait, Kertész Imrét vagy Faludy Györgyöt úgy, mint a véres rongyot? Vagy mit üzen Szerb Antalnak, Radnóti Miklósnak, Rejtő Jenőnek és sokan másoknak, akik kevésbé voltak szerencsések, és akiknek vesztét pont az ehhez hasonló retorika okozta?
Vidnyánszky Attila nem véletlenül választotta ezt a verset, ahogy nem véletlenül rendezte meg ezt az előadást sem ilyen formában. A kultúra ilyen szintű önkényuralmi céloknak való alárendelésével kiérdemelte a csöppet sem előkelő „feudalizmus bíborosa” címet.
Az elmúlt évek turbulens politikai légköre sokakat arra késztethetett, hogy egyes történésekre valódi mérföldkőként tekintsen. Szerintem ez az előadás minden kétséget kizáróan ilyen. Orbán Viktor személyének nemzetegyesítő illúziója egészen idáig abban rejlett, hogy a jobboldalon mindig volt egy elméletben tőlük is jobbra található erő, míg a baloldalon a szocialista ancien régime, amelyek hatalomra kerülésével felváltva lehetett riogatni. Ennek most vége. Ugyanis biztosra veszem, hogy ennek az előadásnak a gyalázatos politikai, kulturális és erkölcsi mivoltát titokban akár még Gyurcsány Ferenc és Toroczkai László is megpecsételné egy kézfogással. Ha így van, már önmagában ez a tény megfosztja a kormányt bárminemű morális értékítélet jogalapjától.
Trianon egy nemzeti gyásznap. És most már két okunk is van rá.
