Már kisiskolás voltam, amikor az 1848-49-es forradalom és szabadságharc századik évfordulóját ünnepeltük. A szülőfalumban, Kisteleken is díszünnepség volt az akkori piactéren, majdnem a község központjában. Az akkor még ott működő politikai pártok külön-külön vonultak a saját zászlóik alatt, és negyvennyolcas nótákat énekeltek. Jól emlékszem a kommunisták és az akkor még független szociáldemokraták felvonulására. A kommunisták nem sokat vonultak, mert a pártházukból jöttek, az pedig majdnem a piactérrel szemben volt. Némán vonultak és sok zászlót cipeltek. Mind vörös zászló volt, a rudjuk végén csillogó-villogó, ötágú részből készült csillaggal. Nem kiabáltak jelszavakat, nem énekeltek, de a rövid és csendes vonulásukban volt valami félelemkeltő. A szocdemek a földművelő településen kevesen voltak, többen a parasztpártiak, legtöbben még mindig a kisgazdák. Mi, iskolások, kicsik és nagyok együtt, de az iskolánkból külön vonultunk, mindenkin az elmaradhatatlan kokárda.
Az ünnepségen voltak szavalatok, énekszámok és szónoklatok. Amikor véget ért a rendezvény, ahogy jött, mindenki úgy vonult el. Előtte még a kommunisták és a szocdemek meghallgattak egy zenekari számot, amit énekelt, aki ismerte. Ez volt az Internacionálé, minden későbbi kommunista rendezvény elmaradhatatlan műsorszáma.
Néhány hónap múlva beteljesedett a „fordulat éve”, ami azt jelentette, hogy a kisebb kommunista párt lenyelte a nagyobb szociáldemokrata pártot, és még így is csalások sokaságára volt szükség, hogy megnyerjék a választásokat. Ettől kezdve szépen csendben, ahogy a diktatúra erősödött, elveszítette jelentőségét a március 15-i ünneplés, ami elvezetett oda, hogy ez az addigi nemzeti ünnep munkanappá silányult. Jött helyette a „dicsőséges 133 nap”-ra emlékeztető március 21-e, április 4-én pedig a szovjet megszállás helyetti felszabadítás, majd május elsején a munkásosztály legnagyobb ünnepe. Augusztus 20-a ettől az időtől kezdve nem Szent István ünnepe lett, hanem rövid átmenet – az új kenyér ünnepe – után az ország kommunista Alkotmányát kellett ünnepelni. Az évek utolsó nagy ünnepségre november 7-én került sor, amikor a Nagy Októberi Szocialista Forradalomra emlékezett az egész „haladóként” emlegetett szocialista tábor. Közben a Mikulásból Télapó lett, a Karácsonyból Fenyőünnep.
Amikor a magyar népnek elege lett a szovjet megszállásból meg a hazai kommunisták terrorjából, következett az 1956-os forradalom. Október 23-ból nem lett ünnep, hanem a kommunisták szempontjából a rémségek napja. Már az első évfordulón és utána szinte mindig attól rettegtek, nehogy megismétlődjék az, ami 1956-ban megesett. De később már rettegniük sem kellett, mert a kádári posvány és agymosás kitörölte az agyakból a forradalmi gondolatokat. Különben is elhitették a néppel, hogy forradalmat csak kommunisták csinálhatnak, az összes többi az ellenforradalom. A kádári megtorlás pedig olyan kegyetlen és brutális volt, hogy senkinek eszébe sem jutott volna forradalmat csinálni. Csupán egyetlen történész volt, aki később számon kérte ezt a magyarságon: „tetszettek volna forradalmat csinálni”.
Az előbb erőszakkal, majd néphülyítéssel, végül látszatkedvezményekkel megdolgozott magyar lakosságot elvezették a „legvidámabb barakkba”, ahol csendben fogyaszthatta a kommunizmus gulyását, rohanhatott hétvégén a telekre robotolni, várhatott öt évet a Trabantjára, és ha volt pénze – és kapott az államtól valutát – háromévenként elmehetett külföldre.
Közben az ünnepek mellé felsorakoztak a nemzet szempontjából gyásznapok is. Ilyen lett a március 15-e, amit sokáig még egy kokárda kitűzésével sem volt szabad ünnepelni. Október 6-án tilos volt az aradi vértanukra emlékezni, és október 23-a és november 4-e között különösen tartott a hatalom attól, hogy egy-egy meggondolatlan ember vagy kisebb csoport fejjel megy neki a falnak, és ez árthat a külföldnek, a nyugati demokráciáknak mutatott „gulyáskommunizmus” látványképének.
Ezért ezeken a napokon minden hadra fogható erőnek talpon kellett lenni a rendőrségnél, különösen az állambiztonsági szolgálatoknál, a kádári fegyveres testületnél, a munkásőrségnél, stb. Ilyenkor nem lehetett szabadságra menni, ferde szemmel néztek arra, aki esetleg ekkor ment betegállományba. Ezeken a napokon-hetekben ugrásra készen kellett lenni, hogy csírájában el legyen fojtva a legcsekélyebb mozgolódás is. Minden tiltás ellenére már 1972-ben egy kisebb, 1973-ban pedig egy jelentősebb fővárosi – belvárosi – ifjúsági megmozdulásra került sor. Az utóbbi eset odáig jutott, hogy rendőri erőszakkal kellett szétveretni. Ettől kezdve még fokozottabb mértékben kellett készülni ezekre az időszakokra, még hatékonyabbá kellett tenni azokba a csoportosulásokba a hálózati-ügynöki beépülést, amelyek hajlamosak voltak a demonstratív fellépésekre.
Ezek az esetek ettől kezdve évről évre ismétlődtek, majd elvezettek az 1986-ban bekövetkezett március 15-i „lánchídi csatához”. A késő délutáni órákban a Pest felől Budára vonuló nem is kicsiny ifjúsági csoportosulást tudatosan ráengedték a Lánchídra. A fiatalok maguk előtt a szabad utat látva, megnyugodva elindultak a hídon, azt hitték, hogy akadálytalanul átjutnak, és felmehetnek a budai Várba Táncsicsra emlékezni. Amikor az emlékezők már mind a hídon voltak, a rendőrség lezárta a budai oldalt és a pesti oldalt is, majd szorították a fiatalokat a híd közepe felé. Nem volt menekülés. Kádár rendőrsége visszatért a kezdetekhez. Olyan gumibotozás vette kezdetét, amilyenre 1956 utolsó hónapjai óta nem volt példa. Közben nem igazoltattak, arra nem volt idő, hanem akitől csak tudták, elvették a személyi igazolványát. Az igazi és személyre szabott retorzió csak utána következett.
Március 15-én ne feledkezzünk meg ezekről az eseményekről sem megemlékezni. Most, amikor szabadon ünnepelhetünk.
