A Badacsony imázsán élősködők felejthetetlen félédes Szürkebaráttal próbálják megtörni a vendég kezdeti lelkesedését, a renomé visszaállításán fáradozók pedig gyakran jellegtelen trendiségben fuldokolnak. Kevés az igazán rossz bor, de a klasszis is (Isten nyugosztaljon, „Szemelt Rizling”). A Balaton-parti Disneylanden karneváli tarkasággal váltakoznak a Liliomfi forgatásáról itt maradt giccses borkimérések és az államcsecsen hizlalt-edzett kirakatborászok látványpincéi. Fontos, hogy borértőként e két ízléshóhérság demarkációs zónájától távol maradva az egyedi minőséget preferáljuk! (...) Talán egyszer a vidék kirakatborászai nem megnőni, hanem a helyhez felnőni akarnak majd…
Ezek a szigorú sorok a Kis magyar borsznobkalauz A Balaton zsákutcája: Badacsony című fejezetéből valók, és úgy egyesítik magukban a könyv erényeit, mint jó bor a… Nem tudunk hasonlatot, és nem is lennénk képesek felvenni a versenyt a szerzővel, Fejérváry Gergellyel, úgyhogy maradjunk annyiban: vannak ebben a részletben jó hasonlatok, pontos látleletek, a téma mélyreható ismeretét bizonyító észrevételek.
Lapunk állandó grafikusa, alkalmi szerzője, a sokoldalú P. Szathmáry István és Fejérváry Gergely elsőre könnyednek tűnő, ám közelebbről vizsgálva igencsak alapos munkát szenteltek a – minek is? Kezdetben úgy tűnik, a kötet a borsznobok kigúnyolását tűzi zászlajára. Ezt szórakoztatóan teszi, ám amikor épp aggódni kezdenénk, hogy ez tölti ki a valamivel több mint száz oldalt, jönnek a remekbe szabott borvidékleírások (az egyik ilyenből idéztünk fentebb), a borkóstolókon feltűnő típusok minienciklopédiája, majd a kiváló Borsz(n)o(b)tár (vagyis szótár) az „altli”-tól a „hagyományos borsor”-on át a „zsebpincé”-ig.
A Kis magyar borsznobkalauz küldetése a bor – azon belül pedig az anyaország határain belül és kívül termelt magyar bor – mint élvezeti cikk, mint nemes nedű visszavétele azoktól, akik azt pusztán státuszszimbólumként, rongyrázásuk eszközeként nyelik. „Ugyanis minden ízlés dolga, azaz a nagybetűs ÉN magánügye. Valamennyi diktatúra – így a sznobizmusé is – ott kezdődik, amikor valaki törvényi rangra akarja emelni személyes véleményét, meggyőződését, vagy rosszabb esetben azt, amit piaci érdekei diktálnak. (...) A marketing pedig, a minőség, illetve a gusztus evolúciójának legádázabb ellensége, helyzetbe hozza a középszerűt és az alantast, mert olyan izgalmi állapotba hevíti VIP-génjeinket, mint Herman Ottót egy táncoló paradicsommadár. Más irányból közelítve, itt is meghúzható a borsznobizmus határa – őszinte vagyok-e másokkal egy bort kínálva, illetve őszinte vagyok-e magammal egy bort kóstolva?”
Félig kiáltvány, félig információgazdag boroskönyv, amelyből tanulni is lehet. „Éppen ezért, ha már borsznobok szeretnénk lenni, ne mindig két lépéssel a nyugati trendek mögött kullogó pozőrök legyünk, hanem önálló, naprakész, borvidékeinkről, szőlőfajtáinkról, a reflektorfénybe állított sztárborászaink árnyékában nagyot alkotókról valós ismeretekkel bíró, ízig-vérig magyar borsznobok! – olvassuk. – A dűlők és szőlők géniuszát fel kell fedezni – kifogásnak nincs helye, tele van velük az egész Kárpát-medence! Csak nehogy úgy járjanak, mint a magyar futballakadémiák fiataljai… Az örök ígéretek és kallódó tehetségek országában lehetünk borsznobok – becsüljük meg!”
Mint az előbb szó esett róla, a kötet alig valamivel több száz oldalnál – ha kritikával illetjük, épp rövidsége miatt. Az olvasó érzése sokszor az, hogy egy-egy felvetett témáról, gondolatról bővebb kifejtést is olvasott volna.
Mindezért kárpótol azonban néhány igen fontos pozitívum. Az első: Fejérváry prózája. Szerzőnk elegánsan, humorral, sokszor a modorosság határáig merészkedve, ám azt soha át nem hágva ír. Ítéleteiben pontos és kegyetlen, de nem bántó. „Ha Kőbánya-alsó vasútállomás restijénél szofisztikáltabb helyen fogyasztunk, úgy nem szagoljuk a bort, hanem illatoljuk!” – hívja fel például a figyelmünket egy igen fontos szabályra. Somlóról így emlékezik meg: „Tokaj mellett külföldön Somló a magyar borkultúra Puskás Öcsije: Argentínától Új-Zélandig hallottak már a »Bakony hátsókertjéről«”, a hajdan oly hangulatos borfesztiválokról pedig így: „A jó öreg borfesztiválok! Amik a rendszerváltás után nélkülözhetetlenül fontos missziót hajtottak végre, de amik mára – többnyire – a fizetett hirdetések, a névadó szponzorok, a PR-lufik és a nívótlan celebkedés pávatáncát járják. (...) A Várban borral fotózkodni ma ugyanúgy kötelező a Fb- és instasommelier-k körében, mint más kasztokban pincsivel, csücsörítve, értelmezhetetlen pózokban.”
A borsznobkalauz értékét növeli a szerzőtárs, P. Szathmáry István munkája. Rajzai ezúttal is találóak, szellemesek és sziporkázók. És van még egy bónusz is: a kötethez Gazda Albert írt miniesszének beillő előszót a magyar borkultúra és borkritika utóbbi éveinek alakulásáról.
A könyvből itt olvashat egy részletet.
Fejérváry Gergely – P. Szathmáry István: Kis magyar borsznobkalauz. Magnólia, 2021. 2980 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2021/33. számában jelent meg, augusztus 13-án.
