Ismerjük mind a kollégiumi szobák férfiúi önérzetét. Az életbe kilépő „már nem kamasz”-ét, aki roppant büszke magára, amiért filozófiát olvas, a családról való leválást pedig az öntudat egekbe emelkedésével éli meg. Ami az ingatag talajon álló önértékeléssel együtt sajátosan jellegzetes képet mutat. Ha magunk esetleg nem éltük meg, másnál azért felismerhettük ezt az életszakaszt. A felnőttkorba lépni igyekvő fiatal nem tudja, mit kezdjen az életével, közben pedig meg van győződve arról: őt senki nem érti meg ezen a világon. A szülei nem fogják fel magasztos gondolatait, a nőknek pedig mindig azok a mások kellenek: a Könnyen Barátkozók!
Locker Dávid bemutatkozó verseskötetének érdeme, hogy a fenti világot egyértelmű beleérzéssel és öniróniával képes ábrázolni. Az elbeszélő nem fél saját pózaiból viccet csinálni, a reflektort azokra irányítani. Izgalmas viszont, hogy miközben ezt teszi, mégis benn tud maradni a narratívában. A versbeli megszólaló a macskájával német életfilozófiákat olvas, közben párizsi padlásszobába képzeli magát, Julien Sorelként húzódna el a kegyetlen és durva világtól. Tudja és látja, hogy mennyi ebben a megjátszás, mégsem akarja rögtön meg is haladni önmagát. Nem tesz úgy, mintha azon a másikon nevetne, aki képes így viselkedni. Sokkal inkább felismeri magában mindazt a bölcsészhevületet, amelyet az azt levetkőzők oly hevesen tagadnának a múltjukból.
Az első kötetek jellemző átka, hogy szerzőjük hirtelen belesűrítene mindent, amit addig a világról gondolt. A Beszédkényszerben épp azt dicsérhetjük, hogy a költő viszonylag egységes stílusban, szilárd pozícióból szólal meg. Kevésbé érződik a verseken, hogy az egyik esetleg még egy korai zsenge, a másik viszont már az eddigi pálya csúcsa. A szerkesztőt is dicséri persze mindez.
Azt ettől még nyilván érezhetjük – nemcsak a témaválasztásból, a megszólaló helyzetéből –, hogy korai művekről van szó. A jól ismert állapotról, amelyben a beszédkényszer rábírja a fiatal szerzőt, hogy megossza mindenkivel, ő milyennek látja a körülöttünk lévő világot. Mit gondol közös múltunkról és arról az országról, amelyben élünk. Mit tart ízlésről, mit bölcseletről és mit szerelemről.
Programot ír magának, majd persze rögtön meg is kérdőjelezi azt. Pontokba szedi a fontos dolgokat, hogy tudja, mik azok, amik igazán számítanak az életben. Érzékeli a kulturális közeg gyakran álságos, önámító természetét. Azt szintén, hogy mégis csak ezt a társaságot keresi, közöttük szeretne kitűnni. Nem véti hát el a célpontot, és közben sosem szünetelteti az önreflexiót: „felültem az ágyamon, / és írni kezdtem / a nálam jobbakról, / akik elvették tőlem, / aki lehettem volna.” Ígéretes kezdés.
Locker Dávid: Beszédkényszer. Prae Kiadó, 2024. 3490 Ft
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/31. számában jelent meg augusztus 2-án.
