Könyvespolc rovatunkban ismert embereket kérdezünk, mit olvasnak; ezen a héten: Merker Dávidot, a hosszúlépés. járunk? városi séta projekt társalapítóját.
Nincs olyan nap, amikor ne olvasnék. Nem tudom szétválasztani, hogy mi az, amit a munkám, és mi az, ami a személyes érdeklődésem miatt olvasok, a kettő szorosan összefügg. Egész életemben az érdekelt, hogyan érezzük magunkat a városban, mitől válik a körülöttünk lévő épített környezet otthonossá. Térey János – akinek művei nagyon közel állnak a szívemhez – épp erről ír utolsó, kéziratban maradt, kicsit töredékes regényében, a Boldogh-ház. Kétmalom utca. Egy cívis vallomásai című műben. Ráadásul arról is beszél, hogy a múltunk, amelyet nemcsak mi emberek, de amit a városi terek is magukban hordoznak, miként befolyásolják életünket. Példaértékű, ahogy Térey észrevette és feldolgozta a jeleket. Egy új, addig ismeretlen hangját mutatta meg ebben az írásában. Sajnos már sosem tudhatjuk meg, milyenné is forrta ki volna magát, de szerintem nemsokára klasszikus alapműként fogunk rá hivatkozni.
„Tavaly június óta már őhelyette is” – Az egy éve elhunyt Térey Jánosra emlékezünk
Megkértünk hét őt ismerő, szerető és értő embert, hogy árulják el, melyik (most épp) a kedvenc Térey-versük, és miért.
Kiemelt helyet foglalnak el a könyvespolcomon Tompa Andrea és Philip Roth művei, Ámosz Oz munkái és Ottlik Géza írásai is. Nádas Péter Világló részletek című könyve mellett Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regénye is meghatározó számomra. A kortárs magyar irodalom kiemelkedő alkotása számomra Oravecz Imre trilógiája, A rög gyermekei sorozat. Ez a száz évet és két kontinenst átölelő regényciklus döbbenetes erővel mutatja meg egy család sorsán keresztül a közelmúltunkat.
Nemrég fejeztem be Kondor Vilmos Második magyar köztársaság című krimijét, ami arról szól, milyen lett volna a hatvanas évek Budapestje, ha 1944-ben sikerül a kiugrás és Magyarország elkerüli a szovjet megszállást. Itt Kádár János rendőrfőkapitány, Magyarország pedig semleges államként Európa egyik legmenőbb helye lenne, ahol még a Beatles is koncertezik.
Rengeteget olvasok a kislányunkkal, félévente legalább egyszer elővesszük a Harry Potter könyvek első három kötetét, ezek minden egyes alkalommal nekem is új dolgokat tudnak mutatni; bármit megadnék, ha felnőtteknek is készítenének griffendéles pizsamát.
Az elmúlt időszak egyik legfontosabb olvasmányélménye volt számomra David Graeber antropológus és David Wengrow régész könyve, a The Dawn of Everyting (A Mindennek hajnala: Az emberiség új története). Teljesen új megvilágításban, a Nyugat-Európa központú világértelmezéssel szakítva beszélik el az emberiség történetét. Magyarul még nem jelent meg, de remélem, nem kell sokat várni rá. Szerintem ez a kötet gyökeresen át fogja alakítani mindazt, amit eddig a történelemről gondoltunk, és évtizedek múlva is meghatározó könyv lesz.
Magyar történelem globális tükörben
Magyarország azok közé a félperifériás, mérsékelt erőforrásokat birtokló államok közé sorolható, amelyek esetében a mérleg serpenyője erősen egy irányba billen; azaz a globális folyamatok sokkal nagyobb hatást gyakoroltak ránk, mint mi a világra.
Szintén fontos könyv a Laczó Ferenc és Varga Bálint által szerkesztett Magyarország globális története című kötet, ami kis fejezeteken keresztül mutatja meg, miként kapcsolódunk a világhoz. Nagyon sokat tanulok Ben Wilson történésztől is, akinek Metropolis című könyve – ami sajnos szintén nem érhető még el magyarul – a városok történetét meséli el újszerűen és tabukat megdöntve. Nagyon szeretem, ahogy Ablonczy Balázs ír. Egyszerre mélyek és olvasmányosak a művei: Ablonczy átélhetően, emberi sorsokon keresztül beszél a történelmünkről. Bűnbakkeresés és harag nélkül, szeretettel tud nézni a saját múltunkra.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2022/44. számában jelent meg október 28-án.
