Egyre távolabb, Szerelem, 45 év, Az apa. Az elmúlt másfél évtizedben egy sor film jött ki, amelyek a demencia iszonyatát, vagy épp az élettől és szeretteinktől való távolodást mutatták be. Erőteljes, sokszor kifejezetten nyomasztó módon. Ha hozzávesszük az olyanokat is, mint amilyen François Ozon-tól a Minden rendben ment, úgy tényleg hosszan sorolhatjuk az időskor kínjait érzékletesen ábrázoló produkciókat. Persze, akadtak köztük jobbak, felejthetőbbek is. Az apával, azon belül is Anthony Hopkins játékával különösen magasra lett téve a mérce. Mióta láttam, nem is igen tudtam elképzelni, hogyan lehetne a témában ezt felülmúlni.
Persze, az egész csak megközelítés kérdése. Minden ember más és más történetet tudhat magáénak, el lehet mesélni bármit hatásosan, emlékezetesen. Mégis tartottam Gaspar Noé Vortexétől, mióta hallottam, hogy egy idős pár utolsó napjait mutatja be. Nagyon emlékeztetett az egész Michael Haneke említett filmjére, a Szerelemre, Noét ismerve pedig könnyedén lehetett volna a film annyira felkavaró, mint osztrák kollégájáé. Csakhogy a beszámolók eközben arról szóltak, hogy a francia botrányrendező váratlanul visszafogott hangon szólalt meg, és hogy talán még nem is készült olyan filmje, mint ez a mostani. Ebből a szempontból hasonlónak tűnik a történet Ozonéhoz, aki gondolatébresztő, provokatív filmjei után egy olyan közhelyes, felejthető filmmel állt elő, mint a Minden rendben ment. Ahogy írtuk is róla korábban: nehéz volt elérzékenyülni rajta, főleg, hogy mintha direkt nem akarta volna közel hozni hozzánk a hőseit. Ugyanezt érezni a Vortexnél is, amit idén mutattak be Cannes-ban, majd nemrég Budapesten is. Magyar forgalmazásba sajnos nem kerül, viszont a Cinema Niche rendezvénysorozaton belül kétszer vetítik, legutóbb a Toldiban, majd október kilencedikén az Urániában.
Ugyan Noé-rajongóknak is érdemes lehet próbát tenniük vele, de esélyesebb, hogy a Vortex olyanoknak fog tetszeni, akik a korábbi filmjeit túl erősnek találták. A Cinema Niche prospektusában idézték a rendezőtől, miszerint ő készített már megdöbbentő filmet, meg olyat, amin lehetett nevetni (az melyik is volt?), és már nagyon szeretett volna egyet, ami megríkatja a nézőt. Sajnos a Vortex épp olyannak is tűnik, amelynek így álltak neki, pedig hasonló elképzeléssel nem szerencsés filmet forgatni. Abból általában olyan végeredmény születik, amelyen lehet unatkozni, értetlenkedni, akár aludni is, de sírni nem igazán. Nem az elérni kívánt hatáshoz kell készíteni a filmet, akár gombhoz a kabátot, előbbi jön úgyis magától, ha olyan a sztori. A francia rendezőt viszont kevésbé hibáztathatjuk, mert korábban is érződött rajta ez a hozzáállás, csak eddig ő volt a ritka kivétel, akinél mégis működött a dolog. Tudta, mivel lehet sokkolni és megrendíteni, esetleg felkavarni, érzéki látnivalót nyújtani. Sikeresen csinálta meg a maga drogosfilmjét (Enter the Void), ahogy vágyakozással átitatott szexmoziját (Love) szintén. Az Eksztázis (Climax) zenés-táncos lélekborzolása ugyancsak működött.
A Vortexnél viszont valami félrement. Ezt leginkább ott láthatjuk, hogy azok dicsérték igazán, akik az eddigieket túl erősnek találták. És kétségtelen, hogy mind a Love-val, mint a Climax-szel lehettek problémáink, viszont annyira erős volt a hangulatuk, hogy a hatásuk alól nehezen lehetett kikerülni. Noé most egy idős párt mutat, remek segítőket is talált hozzá: a férfi főszerepet az idős kultrendezőnek, Dario Argentónak adta. Nincs hiba sem az ő, sem a demenciával küzdő feleségét életre keltő Françoise Lebrun játékában. Ők kitesznek magukért, csak épp a történet semmitmondó, a párról és kapcsolatukról pedig nem tudunk meg annyit, hogy igazán át tudjuk érezni a helyzetüket. Koncepció is persze, hogy a hétköznapi pillanatokban látjuk őket, ezt egy tipikus noés megoldás, az osztott képernyő segíti. Egyiken az idős urat, másikon feleségét látjuk. Így persze nagy beszélgetésekre is akkor van inkább lehetőség, amikor egy helyen vannak. Csak épp itt meg az osztott képernyő válik értelmetlenné, ahogy a film később ki is üresíti a megoldást azzal, hogy a pár fia szintén belép a képbe, időnként viszont – bizonyos dramaturgiai fordulatok után, amúgy itt épp hatásos módon – eltűnik az egyik oldal.
Kit ne rohant volna meg a furcsa érzés, hogy miközben mi végezzük a mindennapi dolgainkat, addig valahol, a távolban épp csinál valamit rokonunk, barátunk? Ki ne gondolt volna már arra, hogy mi lehet ebben a pillanatban tőle távol lévő feleségével, nővérével, nagyapjával? Akikkel a találkozóink eleve bizonyos alkalmakhoz kötődnek (születésnap, karácsony), azok esetében még furcsább érzés ez. És aztán annál fájdalmasabb lesz a tudat, hogy akit szeretünk, már nincs sehol. Akinek tűnt már el ismerőse, hozzátartozója, tudja, mennyire más abban a tudatban létezni, hogy a másik talán most is ott van valahol – még ha fogalmunk sincs, hol. Szóval, mindezt ügyesen ki is aknázhatta volna a film, csak sajnos hiába eredeti az ötlet, ha a megvalósítás már inkább fapados.
Aztán az sem segíti az elérzékenyülést, hogy nem teljesen világos, mennyire mély a kötődés a két idős ember között. Korábban erős volt a szerelem, csak a körülmények hatására távolodtak egymástól? Vagy épp hogy most is mindennél jobban szeretik a másikat? A legélesebben ez akkor merül fel, amikor szóba kerül, hogy otthonba lenne érdemes költözni – nézőként pedig nehéz megállapítani, a férj odaköltöztetné-e külön a feleségét (hiszen inkább ő szorulna erre), vagy ez az ötlet fel sem merül benne. Ha viszont még igazán sokat számítanak egymásnak, akkor a film egynémely későbbi jelenetét nehéz hova tenni.
Erős megoldás lenne, ha az utolsó napokkal párhuzamosan látnánk kapcsolatuk elejét is. A gyönyörű kezdet, a tragikus vég – a Visszafordíthatatlan is ilyesmit mesélt el, a fejünkből pedig két évtizede képtelenek vagyunk kiverni. De rengeteg módon közel hozhatta volna őket Noé, hogy a végére valóban összeszoruljon a szívünk, és reménykedjünk csodában, isteni közbeavatkozásban.
A Vortex lehetett volna az eddigi Noé-filmekhez hasonló brutális, nehezen emészthető munka. Ő viszont ezúttal mintha inkább a kényesebb ízlésű közönségnek szeretett volna kedveskedni, ezáltal pedig a korábbi filmeknél jóval felejthetőbb munkát tett le az asztalra. Reméljük, később visszatalál a korábbi irányvonalhoz.
