Amikor a mesékben a jó és a rossz küzdelmét éljük újra, szinte halljuk, ahogy a világ morális rendje szilárdul: van a jó és van a rossz, és utóbbi mindig elnyeri méltó büntetését. Talán azért is szeretjük annyira a fantasyt, mert kiszakít a mindennapok valóságából, ahol hiába keressük a jót, mindenhol csak a triumfáló gonoszt találjuk.
Ebbe a megnyugtató magyarázatba nehezen illeszthettük bele George R. R. Martin A tűz és a jég dala című regényfolyamát és az abból készült HBO-szériát, a Trónok harcát. A sárkányok és egyéb mesés lények ugyan a fantázia felé vonzották a közönséget, de a gátlástalan és gyakran céltalan erőszak, a kegyetlen intrika és a megkérdőjelezhetetlen opportunizmus miatt mégis ijesztően valószerűvé vált a mű – gondoltuk öt éve, a sorozat lezárultakor. Martin második (tévés) alkotásának tükrében azonban az elsöprő siker okát mégis az eszképizmusban, vagyis a realitás elől való menekülésben kereshetjük: a Trónok harca vérmocskos drámája rózsaszín tündérmese csupán a Sárkányok háza nihilista tombolásához képest. Az ugyanabban az elképzelt világban – csak épp évszázadokkal korábban – játszódó sorozat minden felesleges illúziót kiöl a nézőből: ebben a kifordított fausti univerzumban még az is örökké rosszat mível, aki jóra tör. És végül persze mindenki elpusztul.
A második évad augusztus 4-ei fináléja egyértelmű mintába rendezte az eddigi epizódokat, és jelölte ki a folytatás irányát: a káosz felé. A történet a shakespeare-i királydrámák hagyományát eleveníti fel a XXI. századi korszellemen átszűrve. Fiúörökös hiányában a westerosi Hét Királyság feje, Viserys a leányát, Rhaenyrát nevezi meg utódjának. A főurak ugyan rábólintanak a döntésre, de a patriarchális viszonyok megkérdőjelezik az öröklést, és a női uralkodó lehetősége véres trónharcot vetít előre. Ami rögtön elérhető közelségbe kerül, amint a király új felesége fiúgyermeket hoz a világra. Viserys halála után egymásnak is feszül a két tábor: a Rhaenyrát támogató feketék, illetve az özvegy királynét, Alicentet és fiát, Aegont pártoló zöldek között.
Amíg a 2022-es első évad a majdani küzdelem hátterét vázolta fel, a második felvonás mintha a háború előestéjének kimerevített képét vetítené elénk – és a pusztítás folyamatos fenyegetése lassan beleég a retinánkba. Már a főcím is Akhilleusz pajzsát idézi meg: Homérosz Iliászának híres részlete a Héphaisztosz által kovácsolt szerszámon látható jeleneteket beszéli el. Csakhogy ez nem egyszerű műtárgyleírás, hiszen a narráció mozgásba hozza a pajzs statikus formáit. A Sárkányok háza nyitányában gobelinként elevenedik meg a történet, és hamar kiderül, hogy a cselekményt is ugyanabból az anyagból szőtték, mint a bevezető „kárpitot”.
Ez a szövet pedig a vélt igazság nevében vívott háború kilátástalanságát jeleníti meg. Az öldöklés irracionalitása persze csupán a konklúzió, mégsem vonhatjuk ki magunkat a következtetés hatása alól, hiszen mintha már az első pillanattól kezdve tudnánk, hogy minden következő gesztus, mozdulat és mondat a halál irányába tereli a szereplőket. És ez nem csak azért van így, mert a Sárkányok háza történetét Martin már összefoglalta a Trónok harca alapjául szolgáló regényfolyamban. Az alkotók – Martin mellett Ryan Condal producer irányította a munkát – érzékenyen reflektáltak a kollektív tudattalanra, azaz a mindannyiunkban élő félelemre: a háború eljövetelére.
A megvalósítás pedig az olyan elementáris erejű pacifista művek logikáját követi, mint az Apokalipszis most, ahol a borzalom a gyilkolás groteszk aktusában ölt testet, és így vezeti rá a nézőt, hogy a béke az egyetlen megoldás. Csakhogy a béke elérhetetlen, még a fegyvernyugvás is csupán illúzió, a világ kizökkentése természetes állapotából, a harcból.
Az orosz agresszió, a gázai háború, a kilátásba helyezett iráni támadás, a Tajvan körül egyre szorosabbra húzott kínai blokád és a napról napra élesedő (európai és amerikai) társadalmi feszültségek tükrében a Sárkányok háza gyorsan elveszíti fantáziajellegét. Hiába a címben idézett tűzokádók, a lángokon túl csak a hatalom megszerzése (és megtartása) érdekében hozott elkeseredett és szükségszerűen rossz döntések maradnak meg. És ezt (az aktuális sorozatdömpingben futószalagon készült alkotások felszínességéhez képest) meglepően kreatívan mutatja be a sorozat. Az erőviszonyok folyamatos változása nem a hatalom birtokosának személyétől függ, sőt, voltaképpen szinte mindegy, hogy ki kerül pozícióba, bukása elkerülhetetlen.
Ebben a (fantázia)világban a hatalom akarása nem teszi felsőbbrendűvé az önjelölt uralkodót, nem lesz belőle sárkány, csak a leghangosabban bégető birka, akit ugyanúgy elemészt a tűz.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2024/32. számában jelent meg augusztus 9-én.
