Szomszédunknak saját liftje van, nekünk sajátos magyar filmcímeink

Szomszédunknak saját liftje van, nekünk sajátos magyar filmcímeink

Peter Kurth és Daniel Brühl a Saját lifttel a pokolba című filmben

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Négy filmet néztünk az idei Szemrevaló – Sehenswert Filmfesztiválon.

A hazai kreatívok 2021-ben is tudnak meglepetést okozni, amikor egy-egy külföldi filmnek találnak ki magyar címet. A Kszi Simon (Love Simon) vagy az Erőszakik (In Bruges) borzalmairól ne is beszéljünk, de például ott volt nemrég a Babyteeth, amiből nálunk valami érthetetlen okból Amíg tart a nyár lett. Hasonló történt a nemrég bemutatott, elsőként a Szemrevaló Filmfesztiválon vetített Daniel Brühl-filmmel is. Az eredeti Nebenan (Szomszéd) nyilván túl egyszerűnek tűnt magyarra fordítva, így végül a kissé hangzatos, a történetet némiképp lebutító Saját lifttel a pokolba címre esett a választás. Dragomán György egy kommentben úgy fogalmazott: „úgy látom még mindig nagyon él itt mifelénk a Nyolcadik utas a halál féle brutkó címadás nemes hagyománya.” De meglehet, mégsem annyira butítja le a címadás a sztorit, mintsem inkább hozzá idomul.

Nagy reményekkel kezdjük ugyanis a Nebenant. Főszereplőnk, Daniel ismert filmszínész, aki épp meghallgatásra igyekszik, ám a kocsmában egyre csak szóval tartja egy rejtélyes, róla a jelek szerint mindent tudó ismeretlen. Daniel pedig, akire elsősorban a főszereplő-rendező filmes alteregójaként tekintünk, egyre jobban kétségbe esik, mert rájön, hogy titokzatos szomszédja valójában többet is tud az életéről, mint saját maga. A bukás ezek után elkerülhetetlen.

Az elején olyannak tűnik az egész, mintha valóban Daniel Brühlre lenne kihegyezve az egész, aki afféle önironikus gesztusként készített volna egy saját életét, magabiztosságát és szerepfelfogását karikírozó filmet. Az alapanyag annál is ígéretesebbnek tűnt, miután a forgatókönyvet az Én és Kaminski szerzője, Daniel Kehlmann jegyezte. Amikor pedig elkezdenek viccelődni a filmbeli Daniel korábbi filmjeivel, már tényleg dörzsöljük a tenyerünket, és a poénokat önkéntelenül is vonatkoztatjuk a színész olyan kiugrásaira, mint mondjuk a Good Bye, Lenin.

Csakhogy a közepe felé megbicsaklik az egész, ugyanis kiderül, hogy az ígéretes ötlet mögé nem igazán sikerült mélyebb tartalmat pakolni. Annál mélyebbet legalábbis nem, mint amit a magyar cím kifejez: Daniel egy gazdag ember, akinek a lakásából egyenesen saját lift is vezet a földszintre. Minthogy van pénze, természetesen érzéketlen, így észre sem veszi még a szomszédját sem, ahogy a természetesen Conchita névre hallgató bejárónője gondját-baját sem. Daniel nem figyel oda még a saját feleségére sem, akit állítólag annyira szeret. De hősünk a saját liftjével most megérkezik a pokolba, értsd, a kocsmába, ahol a rejtélyes szomszéd szembesíti élete minden bűnével. A színész pedig egyik hangulatból a másikba esik: lesöpörné az egészet az asztalról, majd kétségbe esik, végül dühös lesz, hiszen ez a másik ember nyilvánvalóan súlyosan megsértette a privát szféráját nem egy alkalommal.

A filmnek ezen a ponton van pár izgalmasabb találata, már ami a Peter Kurth által játszott szomszéd megítélését illeti. A kelet-német múltra és az ügynöklétre, továbbá az elszenvedett történelmi traumákra való visszautalások izgalmasak, további gondolkodásra inspirálnak. Az szintén, ahogy a szomszéd, Bruno értékeli mindazt, ahogy napjaink filmjeiben bemutatják a múlt századot, illetve ahogy az efféle történelmi művészfilmeket váltják az olyan képregényfilmek, amelyeknél már bele sem kell gondolni a karakterek hátterébe és motivációiba.

Mindez tehát nagyszerű és ígéretes, ám a film megijed saját intellektuális súlyától, és inkább Daniel magánéletére, felesége és az ő különútjaira koncentrál. Csak hogy amit itt látunk, az nem több gyenge moralizálásnál, ezerszer látott sablonok egymás mellé pakolásánál. Innentől már mi sem nagyon tudjuk másnak látni a szomszédot a saját jelentéktelensége miatt mások életébe belemászó, ócska bűnözőnél. Eközben a Kehlmann-forgatókönyv mégis azt próbálja elérni, hogy valamennyire érezzünk együtt ezzel a szerencsétlen sorsú emberrel, de ehhez túlságosan magánéleti fókuszúvá, egyre aljasabbá válik az egész. Tény, Danielt is jóval szánalmasabbnak látjuk már, mint amilyennek ő szeretne tűnni. Ezt amúgy zseniálisan mutatják az olyan jelenetek, mint mikor azt hiszi, vele akarnak újabb közös képet készíteni, de valójában csak arra kérik, lőjön egyet ő másokról. De ez így összességében nem lesz túl érdekes. Ha a film nem váltaná aprópénzre az egészet, izgalmas látlelet lenne mindez korábbi és jelenlegi rendszerekről, eltérő sorsokról, szegényekről és gazdagokról. Így viszont a végére csak a csalódottság marad.

Hasonló érzésünk lehet a Szemrevaló másik filmje, a már a miskolci Cinefesten is vetített Én vagyok a te embered kapcsán. Maria Schrader filmjének alapötlete nem előzmények nélkül való, rögtön eszünkbe juthat A nő című nagyszerű Spike Jonze-film is. Csak itt épp fordított a felállás: hősünk, Alma nehezen megközelíthető, kicsit karót nyelt hivatalnok, aki feladatba kapja egy új szerelemrobot tesztelését. De nemcsak azt értékeli, a gyakorlatban hogyan működik a humanoidokra megszólalásig hasonlító férfi, hanem az egész projekt etikus voltáról kell ítélkeznie. A film így természetesen azt a kérdést járja körül, érezhetünk-e valódi szerelmet valaki iránt, aki eleve arra lett tervezve, hogy minden igényünket kielégítse.

Brühl filmjéhez hasonlóan az Én vagyok a te embered is izgalmas kérdéseket tesz fel, csak épp a végeredményt illetően maradhat bennünk hiányérzet. Nagyszerű, ahogy a Schrader-mozi azt feszegeti, mi kell a boldogsághoz, és nem várunk-e el túl sokat, amikor olyan személyt keresünk, akit mintha csak számunkra teremtettek volna. Azt szeretnénk, hogy a másik mindenben egészítsen ki minket, és amint bármilyen apróságban eltérést tapasztalunk, rögtön csalódunk és visszahúzódunk. Nem lettünk mára kompromisszumképtelenebbek, önzőbbek, túlzottan idealisták?

Schrader filmje ügyesen gondolkoztat el, viszont végül nem mer valóban beleállni abba a válaszba, amit eszerint adnia kellene. Helyette inkább Craig Gillespie remek vígjátékához, a Plasztik szerelemhez (Lars and the Real Girl) hasonul, és valami olyasmit próbál állítani, hogy amíg a hirtelen jött szerelem érzése boldoggá tesz minket, addig tulajdonképpen másodlagos, kicsoda is szerelmünk tárgya. Csakhogy Gillespie jóval szórakoztatóbban, emberségesebben beszélt erről az egészről, és elsősorban az empátia fontosságára hívta fel a figyelmet. Az Én vagyok a te embered viszont a hasonló romantikus komédiák kelléktárából szedi elő az unalomig ismert elemeket. Amikor poénforrásként megkapjuk azt, hogy valakiről, akit korábban embernek gondoltunk, kiderül robotvolta, már érezzük, hogy ebbe a filmbe tényleg nem érdemes sokat belelátni. A robotot játszó Dan Stevens alakítása ráadásul kellőképp fárasztó is, így marad számunkra a Maren Eggert játékával való vigasztalódás. Legalább ő eléri, hogy a film közepére-végére mégis csak együtt érezzünk a főszereplőnővel, és szurkoljunk a boldogságának.

Érdekes próbálkozás a szintén a Szemrevalón bemutatott Hableány, ami címe és elvarázsolt jellege miatt rögtön eszembe juttatta a Kékről álmodom című, korábban ugyancsak ezen a fesztiválon játszott produkciót. Így pedig azt, hogy bár ott is akadtak problémák, de összességében Lisa Brühlmann filmje mennyivel eredetibb volt ennél a Christian Petzold-drámánál. A fantasy stílusjegyeket sem mellőző produkció afféle mitikus alapokra épülő szerelmi sztori, Undine (Paula Beer) és Christoph (Franz Rogowski) története.

Hőseink leginkább kerülgetik egymást, majd időnként nagyon egymásra találnak, de végül csak siratják azt, hogy hagyták messzire úszni a másikat. A vizes szimbolika itt kifejezetten fontos lesz, kifejez mélységet és távolságot egyaránt, és persze a boldogító szerelem áradását – a víz alá merülve végre örökre egymáséi leszünk a halálban. Petzold szereti ezt a témát variálni, eszünkbe juthat rögtön korábbi filmje, a Tranzit is, amiben ugyancsak Beer és Rogowski voltak a főszereplők. A Hableányt szintén nekünk kell összeraknunk, gyakoriak az elhallgatások, a kihagyások, ezektől pedig egyfajta különös légkör lengi be a filmet. Ezt tekinthetjük akár valóban szépnek, megindítónak, de fáradtan blöfföt is kiálthatunk a végére. Érzéseket legalábbis ügyesen közvetít a film, de a mondanivalóját illetően annyira homályos marad, hogy erős a gyanúnk: megint azt szeretné a rendező, hogy mi magyarázzuk bele az egészbe a zsenialitást.

A fentiekhez képest egyszerűbb az Arthur & Claire alapsztorija, mégis talán ez az idei Szemrevaló legjobb filmje. Még akkor is, ha Miguel Alexandre drámáját eredetileg 2017-ben mutatták be. A címszerepekben a mindig nagyszerű Josef Hadert, illetve Hannah Hoekstrát találjuk. Két nagyon különböző világot testesítenek meg, mégis egymásra találnak, amikor egy amszterdami szállodában egyszerre próbálnak öngyilkosságot elkövetni. Nem nehéz kitalálni, hogy a film ezek után leginkább arról fog szólni, hogyan találnak utat a másikhoz, mentik meg egymást először nagyon konkrét, majd általánosabb értelemben.

Nick Hornby regénye, a Hosszú út lefelé is szépen mesélt hasonlókról – annak filmváltozata sajnos kevésbé volt nívós –, és az Alexandre-mozi is szerethetően mutatja meg nekünk ezt az alapvetően nagyon is tragikus történetet. Ami felemeli az egészet, az mindenképpen emberközelisége, az apró gesztusok fontossága. Nem lehet nem imádni, ahogy a haderi zsémbes idős alakkal váratlanul szembejön az élet, ő pedig alig tudja elviselni még azt is, hogy ne kapjon rendes asztalt egy étteremben. Majd kénytelen számot vetni azzal, tulajdonképpen nem kellene-e inkább hálát adnia mindazért, amije van. Tanulnak is egymástól nyilván, mindketten többek lesznek az este végére – és sorolhatnánk még az efféle közhelyeket, amik nem feltétlenül adják vissza, mennyire kedves film ez tulajdonképpen. Ilyennek kell lennie egy igazi karakterközpontú dramedynek. Az Arthur & Claire-t látva, meglehet, érdemes megismerkednünk az egyébként nálunk nem túl ismert rendező többi filmjével, elsősorban talán a 2000-es, annak idején dicséreteket is kapó Gran Paradisóval.

A német, svájci és osztrák filmekre fókuszáló Szemrevaló – Sehenswert Filmfesztivált idén október 7. és 17. között tartották, majd ezt követően a Távmoziban is vissza lehetett nézni több filmet. A Hableányt október 28-án, míg a Saját lifttel a pokolba című filmet november 4-én mutatták be, az Én vagyok a te emberedet pedig december 30-án fogják.

Kötöttfogás Extra

Fizessen elő a Magyar Hangra!

Friss lapszámunk

Támogasson minket!

Keresés

Árnyék podcast – „A nőnek a konyhában a helye”