„Ó, csak már engem is elvinnének! Csak már viselne valaki az arcán! Vajon mi következik aztán?”
Pár perc próza
„Most közösen egy interperszonális testtudatos tréningen veszünk majd részt, ami segít nektek a kommunikatív görcsök feloldásában.”
Azért ejtettem ki magamat szándékosan a területi úttörőbajnokság soron következő vasárnapi vívóversenyéből, hogy még délelőtt hazaérjek, és fölvehessem a rádió újabb Beatles-műsorát.
Igaza van a feleségemnek: mehetnékem van. De nem a múltba. Azt akarnám megnézni, hogy mi van annak a helyén, ami valaha volt.
Erőre kapott, felkelt, járókerettel rövidebb sétákat tett, de ágyba parancsolták – nem volt jó állapotban, csak az imák vitték előre.
Vagy a kiszámíthatatlan sors, a zűrzavaros világ, az engedetlen test, vagy a szívtelenül kikalkulált törvények borítják fel a terveket. Pedig mélyen benn biztosan még a kulcsmásoló is tudja, hogy olyan kevés szabályos család létezik.
Szkeptikus lettem: bármi lehet sikerkönyv, nem tehetség kérdése. Majd minden oldalon találok hibákat. Közben alig akad eredeti fordulat.
A tizenegyes Balling fokú Zámecky Máz újra meg újra képes meglepni fogyasztóját azzal, ahogyan valóban minden kortyában harapni lehet a gabonát.
Nagyapám hétfőnként ment a faluvégi pékségbe, és minden alkalommal elhozott egy ötkilós kenyeret. A héjára ragasztott cetlit most is látom magam előtt.
Éppen Zolit fogtam le, hogy Erik a szájába tömhessen valami fura kinézetű cuccot, amikor megláttalak, az apukád kezét fogva ballagtál a kerítés túloldalán, helyes csíkos harisnyában.
Mindent ért. A féllábú, borszagú öreget, a kerekes kocsit, a járványt… ezt a furcsa, boldog, szomorú, átkozott világot… Talán azt is, miért nem jön az illatos hölgy többé.
„Szóval ez itt neked már a Bach-korszak, mi?, üvöltött fel. A kis londoni reklámguru elérzékenyítve hazajön egy lázadás hírére, és rögtön Kufsteint kiált? Láttad, mi minden jó történt itt azóta, hogy Londonban urizálsz?”
Úgy éreztem, erősen kell kapaszkodnom abba a szálba, hogy el ne dőljek. Hogy a lábam, ami odabent is remegett már, képes legyen megtartani. Rettenetesen hosszú volt az az öt perc.
Hát igen, gondoltam ellágyulva, ilyen rosszul is csak a munkahelyén érezheti magát az ember. Ez az érzés hiányzik a Zoomon.
Arra gondolok, úgy éltél, hogy nem láttalak meghalni, és úgy haltál meg, hogy nem láttalak élni.