Másfél évtizede alapvető pozicionálási zavarral küzd a hazai ellenzék, amelynek elitjei máig képtelennek bizonyultak annak eldöntésére, hogy pártjaik működése pusztán a kormányzat leváltását célozza, vagy sokkal inkább az egész rezsim eltörlését szolgálja. Beleértve utóbbi kritikai hatókörükbe akár a globális rendszer univerzális opponálását is. Ezen alappozíció tisztázása nélkül nyilván lehetetlen elrugaszkodni a holtpontról. E hiátus mindeddig láthatóan rányomta bélyegét az ellenzéki szavazat-maximalizációs törekvésekre. Az orbánizmus – habár a transznacionális vállalatok vonatkozásában virtigli neoliberális közpolitikát folytat – nap mint nap pendít meg antiglobalista retorikai húrokat, amivel szemben rendszerkritikai gondolatok híján hatástalan az ellenzék bárminemű kommunikációja. A legutóbbi választások eredményéből kiindulva vajon van-e még tere és távlata a rendszerkritikának hazánkban? Második rész!
1. A magyar rendszerkritikai ellenzék mindenkori szervezetfejlesztési deficitjei
A napjainkban inkább szellemi áramlatok szintjén létező (a belső orbánizmussal és a külső globalizmussal egyöntetűen szembenálló) hazai rendszerkritikai irányzat égbekiáltó szervezetépítési deficitekkel küzd a perifériamegyék deklasszálódó térségeiben és a rurális lokációkhoz képest relatíve fejlett fővárosi centrumtérségben egyaránt. A jelenlegi helyzetet súlyosbítja, hogy Magyarországon immár a rendszerváltozás óta szervezetileg agyaglábakon áll a pártpolitikai szféra, így kevés lehetőség kínálkozik eredményes szervezetfejlesztési példák tanulmányozására a politikai szférán belül. Mindennek alapvető oka abból fakad, hogy a Kádár-éra genezisét jelentő ’57-es megtorlástól kezdődően tudatosan passzivitásra szocializált (illetve arra korrumpált) hazai középtársadalom szociokulturális mintázataiban máig domináns kollektív normaként létezik az apolitikus vagy nyíltan politika-ellenes életmódmintázatok mindennapi követésének mentális kényszere.
Közel egy évszázada (valamikor még a ’30-as évek utolsó harmadában) az akkortájt legjelentősebb rendszerellenes (azonban egyidejűleg mélységesen antiparlamentáris és antiliberális) politikai szervezetként a magyar Nyilaskeresztes Párt 300.000 fős igazolt tagsági körrel bírt. Tekintettel arra, hogy a szélsőjobb 900.000 szavazatot kapott a második nagy háborút megelőző utolsó választáson az akkortájt 9 milliós országban, könnyen megállapítható, hogy szavazóinak harmada egyúttal formalizált párttagsággal is rendelkezett. A második világégést követően kibontakozó (majd gyorsan elfojtott) koalíciós időszak (1945-1948) legerősebb formációjának számító – a fokozatosan kiépülő bolsevizmussal szembehelyezkedő – FKGP vezető kormányerőként mindent egybevetve 600.000 fős tagbázissal rendelkezett. Az ’56-ban országszerte spontán megalakuló Munkástanácsok szintén a hazai társadalomnak a mindenkori hatalmi elnyomással szembeni részvételi hajlandóságára világítanak rá. Tehát a hazai politikai kultúrához tradicionálisan közel állt a 20. század első felében a demokratikus részvétel napi szintű gyakorlata a véres munkástüntetéseiről elhíresült késő-dualizmustól kezdődően a Horthy-érán át egészen a többpártrendszerű koalíciós időszakig bezárólag, amit a Rákosi-éra totalitárius hatalomgyakorlása, az ’56-os kataklizma, az ’57-’63 közötti kádári megtorlás és a vidéki gazdatársadalom egzisztenciális-kulturális gerincét megtörő téeszesítés másfél évtizede során számolt fel a kommunista hatalom.
Tekintettel arra, hogy a világháborút megelőzően is a legjobban képzett szakmunkás és gazdálkodói csoportok körében volt a legmagasabb a demokratikus politikai szervezettség szintje (előbbi osztály-reprezentáns szervezete az MSZDP volt, míg utóbbié az FKGP), a vagyonelkobzások és kitelepítések időszakát követően hatványozottan romlott a hazai társadalomnak a bárminemű (politikai, gazdasági, érdek-képviseleti, kulturális) szerveződésre való képessége.
Kevéssé ismert, hogy – nyilván összefüggésben a kádári kispolgárosodás addigi társadalompolitikai hozadékaival – a ’68-as mechanizmusreform időszakában az Igazságügyi Minisztériumban jogszabálytervezet született az állampolgárok korábbi szabad egyesületalapítási jogának visszaállításáról. Azonban a Nagy Imre első miniszterelnökségétől (’53-tól) kezdődően szerveződő (és később egyenesen a forradalomba torkolló) Petőfi Kör, valamint az ’56-os fejleményekben kulcsfontossággal bíró (önigazgató jellegű) munkástanácsoktól fogva a közösségszervezés bármely organikus formájától zsigerileg irtózó állampárt veszélyben érezve önnön hatalmi monopóliumát visszakozott e téren a reformfolyamat végigvitelétől. Ezt követően a szövetkezeti szféra reálgazdasági súlyának megerősödésével és népességmegtartó képességének fokozódásával párhuzamosan igazgatási körökben többször felvetődőtt a ’70-es és a ’80-as évek folyamán a sikerei csúcsán még a korabeli Kínából is többször kutatócsoportok sorával helyben tanulmányozott termelőszövetkezetek és az azokhoz kapcsolódó melléküzemágak számára önálló szakosított pénzintézeti szegmens alapításának engedélyezése, amit a tőkés rendszer restaurálásának szándékaként megbélyegezve elutasított a pártvezetés. A társadalmi részvétel korábban kedvező szintje e torz államhatalmi hozzáállás folytán gyorsan leromlott hazánkban (mégpedig emberöltőkre szólóan).
A rendszerváltás során szervezett tüntetések és tömegrendezvény-sorozatok (például Erdély-tüntetés, Nagy Imre-újratemetés, majd pár évre rá a Demokratikus Charta-mozgalom) kedvező médiaképességük ellenére a társadalomban marginális kisugárzó hatást értek el. A kádárizmust opponáló, majd a ’90-es évek eleji állítólagos kormányoldali „barnaveszéllyel” szembeni rendszer-ellenzéki mozgalmak minimális dinamikájára jellemző, hogy összességében legfeljebb 250.000 ezer ember vonatkozásában voltak képesek országos szintű, szervezett keretek közötti, meghatározott rendszerességgel kivitelezett mobilizációra (amit tovább árnyal azon jellegzetesség, miszerint a rendszerváltó formációk a kettős vagy többes párttagság jogintézményének körükben való általános elfogadottsága miatt gyakori személyi átfedésekkel működtek). A rendszerváltó MDF fénykorában 70.000 taggal rendelkezett, míg a korabeli SZDSZ legfeljebb 30.000 párttaggal bírt, még a korábban 800.000 taggal büszkélkedő állampárt utódszervezetébe (az MSZP-be) is csak 110 ezer tag lépett át ’90-ben (habár utóbbi adat tanúsága szerint egyedül több taggal rendelkeztek a posztkommunista szocialisták, mint a rendszerellenzék utódpártjai együttesen). Mindezt vessük össze azon tényadattal, miszerint a 40 milliós lélekszámú Lengyelországban a pártállam ellenében egyfajta kvázi párhuzamos alternatív társadalommá szerveződő Szolidaritás Szakszervezetnek 10 milliós (!) igazolt tagsági köre volt a ’80-as években.
Hazánkban minden jel szerint a kádárizmusnak az állampolgári részvételre gyakorolt negatív szocializációs hatása máig tart, hiszen a rendszerellenzéki politikai szervezetek mindegyike (láthatóan még a napjainkban messze legsikeresebb Tisza Párt is éppúgy, mint a korábban vezető ellenzéki formációnak számító DK) alapításuktól fogva szervezetfejlesztési üvegplafonba ütköznek. E szocializációs mechanizmus utóhatását tovább mélyíti a mai önkormányzatiság látszatszerűsége (páédűul települési önkormányzatok forrásoldali és hatásköri kiüresítése, megyei önkormányzatok intézményhálózatának elvétele, központilag irányított kormányhivatali apparátusok túlburjánzása, intézményi-szakmai autonómiák felszámolása), valamint a hazai tőke kormánypárti tulajdonlása okán a szavazók körében vidéken újfent kialakuló egzisztenciális félelmek és az anno szélesebb beágyazottságú történelmi pártok (KDNP, FKGP, MSZDP) egykorvolt bázisának teljes kihalása.
A hazai rendszerellenzék szervezetfejlesztési hiátusa – főként az ökopárti alternatíva önfelszámolása, a Jobbik visszaszorulása és a baloldali szavazók elöregedő korfája okán – felveti a fiatalabb korosztályok mobilizálásának kérdéskörét, amely generációs dinamizálási célkitűzés alfája és omegája lehetne a világszerte hagyományosan a fiatal-felnőtt korosztályokban virulens rendszerellenzéki irányzat országos mérvű megerősödésének. Utóbbi helyzeten a Tisza Párt se változtatott, hiszen leginkább a már eddig is ellenzékinek számító csoportokat kanalizálta, míg a kormánypárti és passzív rétegek becsatornázása terén már felettébb mérsékelt eredményességgel bírt. A rendszerellenzéki bázisképzésnek további gátját képezi hazánk máig ható – alábbiakban részletezendő – társadalomtörténeti rögzültsége.
2. A rendszer-ellenzékiség társadalomszerkezeti rögzültsége hazánkban
A rendszerváltozást követően berendezkedő hazai félperiférikus kapitalizmus-variáns meghatározó jelleggel tovább mélyítette a korábban is meglévő társadalmi igazságtalanságokat, amelynek következtében transzgenerációs módon újfent kitermelődött Magyarországon (is) a vesztes többség passzív társadalmi miliője. E deklasszált résztársadalom tagjai sokszor még önnön helyzetük definiálására se képesek intellektuálisan, nemhogy önszerveződésre. A Fidesz-KDNP a korunkban (hazánkban és globálisan egyaránt) virulens neokonzervatív-neoliberális társadalmi-gazdasági modell mielőbbi belföldi korrekciójának ígéretével nyerte meg ugyan a 2010-es országgyűlési választást kétharmados mandátumtöbbséggel, azonban Orbán Viktor mindössze az uralmi elitcsoportokat cserélte le villámgyorsan szinte minden területen, illetve tagozta be önnön hatalmi érdekei mentén, míg a ’90-es évek első felében kialakult magyar gazdasági-társadalmi modell működési mechanizmusát alig változtatta meg (a politikai felépítményrendszert viszont már annál inkább).
Az orbánizmus mára egy Meciar, Kucsma, Iliescu, Tudjman, Milosevics nevéhez köthető etnonacionalista-állampárti fél-autoriter rezsimvariánssá vált (bizonyos értelemben még azoknál is centralizáltabb, mert esetében nem áll fenn koalíciós kényszer, sőt alkotmányozó többséggel bír, ami a saját hazájuk alkotmányát működésük során folytonosan kijátszani, megkerülni kényszerülő hasonló típusú térségi érák egyikének se adatott meg mindeddig). Az orbánizmus Magyarországának felvétele az EU-ba immár szóba se jöhetne, amennyiben hazánk még kívül volna a szervezeten, sőt az ország EU-ban való bennmaradása is pusztán az olcsó hazai bérszínvonalból fakadó primer német gyáripari érdekeltség függvénye (utóbbi a robotizáció előrehaladtával gyorsan átértékelődhet). A továbbra is zajló (a rendszeres ingázókat is beleértve hozzávetőlegesen 700 ezer állampolgárt érintő) gazdasági elvándorlás és a kormányzati intézkedések ellenére továbbra is romló hazai születésszám okán kormányzatunk továbbra sem lesz képes megfékezni a népességfogyást, így a csekély hatékonyságot konzerváló alacsony hozzáadott érték, valamint a fenntarthatatlan társadalombiztosítási alapok és az akut demográfiai csőd együttesen csapda-háromszöget képez idehaza.
Viszont mindez paradox módon – legalábbis középtávon – felettébb kedvező az állampártra nézve, ugyanis a kritikai attitűddel bíró (egyúttal a modernizációban érdekelt) fiatal népességbázis legjavának állandósuló elvándorlása a rendszerellenes potenciál automatikus mérséklődése folytán spontán mód tovább szilárdítja a hazai rezsim társadalmi talapzatát. Lásd a formai nyugatossága ellenére a térségi munkaerő-kivándorlásban egykor élen járó ’80-as és ’90-es évekbeli Jugoszlávia mindezzel párhuzamosan zajló etnocentrikus-centralizációs fordulatát.
Hazánk egymás után mindkét világháborút és a sokak szerint kvázi harmadik világégésként definiálható hidegháborút is elveszítette (előbbieket a németek, utóbbit a szovjetek csatlósaként). A napjainkban a NATO-n belül kezdődő fegyverkezési verseny – amely folyamat immár évek óta nyilvánvalóvá is válik a GDP 2 százalékának hadászati célú felhasználási kötelme révén minden tagállamban – tovább szűkíti a társadalmi elosztórendszerek közforrásait. Emiatt (is) tovább fog súlyosbodni a nagyvárosi lakhatási krízis, a közszolgáltatások (iskolarendszer, egészségügy, kultúra, tömegközlekedés) alulfinanszírozási válsága, ami tovább rontja majd a deklasszált társadalomrész munkaerőpiaci versenyképességét, jövedelemtermelő-potenciálját és komplex életminőségét.
A deklasszálódás felgyorsulása együtt járhat a társadalmi apátia fokozódásával éppúgy, mint a proteszt választói magatartásminták terjedésével. A reformkorban és a dualizmusban úgy valósult meg hazánk gazdasági-társadalmi felzárkózása, hogy annak keretében legalábbis a városi társadalomrész túlnyomó hányadának életminősége számottevően javult (tömeges mélynyomor inkább a nagybirtokrendszer dominálta agrárvidékeken volt jellemző a munkaszünetek téli hónapjaiban). Azonban Trianont követően e tendencia teljességgel visszájára fordult. A túlméretezett nagybirtokrendszere okán hárommillió koldust kitermelő (az egzisztenciális ellehetetlenítés útján százezreket Amerikába űző) Horthy-éra, majd az újabb világégést követő szocializmusban továbbtanulásában ellehetetlenített, vagyonától megfosztva kitelepített, vallásgyakorlásában korlátozott, alávetett helyzete folytán afféle modern kori belső gyarmati sorba züllesztett (valaha a társadalmi többséget adó) gazdatársadalom maradványcsoportjai (akár idősen a téeszvilágba kényszerítve, akár fiatalon a gyáriparba csatornázva) egyaránt jogfosztottan érkeztek el a rendszerváltáshoz.
A nagyipart (éppúgy, mint napjaink államkapitalizmusában) aránytalanul túlfejlesztő államszocialista rezsim az általa dominált évtizedekben pusztán szigetszerű fejlődést volt képes előmozdítani, melynek folytán a korábban finn, olasz, spanyol általános fejlettségi szinten lévő Magyarország a rendszerváltásra messze elmaradt a korabeli EK technológiai és életszínvonalbeli viszonyaitól. A négy évtizedes kommunizmus vitathatatlan modernizációs hozadékait összességében messze meghaladó komplex társadalommentalitási leromlás folytán a szocializmus évtizedeit jellemző megatrendek máig hatóan jelen vannak hazánkban. Ide sorolható a politikai-egzisztenciális alapú disszidálási trend, az elgyökértelenítő belső migrációs kényszer, a túlméretezett gyáripari kapacitás-fejlesztési gyakorlat, a fokozott ütemű állami eladósodási tendencia, a tájegységek sorára jellemző (falurombolással felérő) elnéptelenedés, a tradicionális házi kisipar és háztáji gazdálkodás marginalizálódása, a helyi értelmiség deklasszálódása, a fiatalkori öngyilkosság terjedése, a társadalmi devianciák (korábban az alkoholizmus, manapság inkább a drogfüggőség) terjedése, valamint az egészségi mutatók romlása. Vajon melyik (anno az államszocializmust jellemző) fenti társadalomromlási trend nem állja meg a helyét napjaink Magyarországának vonatkozásában is?
Mindezen folyamatok máig hatóan deklasszálják jövedelmi, kulturális, mentalitási értelemben a hazai középtársadalmat, valamint mélyítik a kirekesztett társadalomrész krízisét. Ennek tudható be, hogy a magyar roncstársadalom az összlakosság 40 százalékára terjed ki (nagyobb, mint bárhol a térségünkben), valamint jelentős részben ebből fakad a társadalmunk háromnegyed részének megtakarítás-képzésre való képtelensége. A hazai társadalom – vagyoni és jövedelmi értelemben vett – meglévő háromosztatúsága kritikus mélységben rögzült a Fidesz uralmának elmúlt csaknem másfél évtizedében: a felső 2-2,5 társadalmi decilis (azaz a hazai össznépesség legfeljebb negyede) él európai felső-középosztályi életnívón, az alsó 40 százaléka viszont egyidejűleg balkáni létviszonyok között tengeti mindennapjait, míg a két végpólus közé szorított középtársadalom teszi ki a népesség bő harmadát (hozzávetőlegesen 36 százalékát). Az elmúlt években végbemenő – nominálisan látványos – bérdinamika a lakhatási költségek megugrása, valamint az orosz-ukrán háború kirobbanása évében egyetlen esztendő alatt 40 százalékos élelmiszerinfláció következtében nem enyhíthetett e vészes folyamatokon.
Miután a roncstársadalom (önnön örökletes apátiája és egzisztenciális kiszolgáltatottsága folytán) csakúgy, mint a világ bármely pontján, a legkevésbé alkalmas demokratikus célú mobilizálásra, a felső réteg pedig (a fővárosi liberális szubkultúrát leszámítva) az egykulcsos adó, a kedvező kamatozású vállalkozói hitelkonstrukciók és a csok miatt döntően hatalompárti, így kizárólag a rendszerkritikai attitűdű középtársadalom képezhetné intellektuális, szervezeti, szavazói súlypontját a rendszerellenzéki politizálásnak hazánkban. Utóbbi választói szegmens a központi régión, valamint a megyeszékhelyeken és közvetlen agglomerációs övezeteiken túlmenően leginkább a turisztikailag és feldolgozó-ipari szempontból frekventált (ennél fogva nyugatias jellegű) tájegységekben (mindenekelőtt a Balaton-felvidék és a nyugat-pannon határsáv) koncentrálódik, illetve potenciálisan legfeljebb a Pest megyét körülölelő csapágyvárosok gyűrűjében összegződik (például Szolnok, Kecskemét, Dunaújváros, Tatabánya, Esztergom, Székesfehérvár, Eger).
A magyar alsó-középosztály tulajdonképpen az erőltetett ütemű (egyrészt a néhai kommunista, másrészt a mai dirigista jellegű) államvezérelt hazai modernizációs rezsimek elsődleges kárvallotjaként napjainkban túlterheltebb, mint valaha (társadalmi státusstabilitása megrendült a rejtett módon fizetőssé vált egészségügy, betegápolás, idősgondozás, felsőoktatás burkolt piacosítása miatt), emellett nyugdíjcélú megtakarítások képzésére képtelen, ráadásul mindezzel egyidejűleg gyakorta lakhatási válsággal vagy kritikus mérvű eladósodottsággal is küzd. Mivel Trianont követően Budapestet leszámítva elveszett hazánk számára a mindenkori európai fejlettségi átlaghoz mérten sikeres felzárkózási pályát realizáló hazai modernizációs centrumok mindegyike (például Kassa, Pozsony, Nagyvárad, Temesvár, Brassó, Kolozsvár, Szabadka, Újvidék), így a csonka-magyarországi megyeszékhelyi polgárság összességében is szűkös kiterjedtsége miatt mérsékelt urbánus autonómiaigény önmagában csekély volumenű a rezsimváltást generáló felhajtóerő tartós képződéséhez.
A reformkor és a dualizmus során kialakuló hazai polgárság gerincét felszámoló holokauszt az azt követő sváb kitelepítéssel és a Rákosi-éra államosítási hullámával egyetemben a kádárista téeszesítéssel és a ma is tartó sok évtizednyi disszidálási folyamattal betetőzve emberöltőkre ellehetetlenítette a ’45 utáni nyugatnémet vagy osztrák modellhez mérhető demokratizálódás és középosztályosodás folyamatát hazánkban.
Így a polgári hagyományok csak korlátozottan tudtak újjáéledni a hazánkat fénykorában eredményesen kispolgárosító államszocialista rezsim konszolidációs évtizedeiben. Miután az érett Kádár-éra során spontán mód (gyakorta a rezsim ellenében) megerősödő (a speciálisan magyar háztáji, fusi, gebin és vgmk szegmentumban kumulálódó) „kisvállalkozói” réteget a rendszerváltozás során az utódpárti oligarchia elzárta a privatizációs, közbeszerzési és hitelfelvételi csatornáktól, mára e szféra maradványai a gazdasági-társadalmi élet perifériájára szorultak (amit az elmúlt években fokozottan jelzett a kkv-szegmens megharmadolódó átlagos nyereségszintje és az annak soraiban tartósan érvényesülő csődhullám).
A Fidesz-kormányzat e posztkommunista utódpárti oligarchiát nem felszámolta, hanem betagozza terebélyes hatalmi konglomerátumának függelmi láncolataiba, miközben a történelmileg alávetett pozíciójú alsó-középréteg szorult helyzetén érezhetően nem áll szándékában javítani, mert minden (fél)autoriter rezsim legpotensebb ellensúlyát a polgárosodás autonómiaszigetei képezik. E korántsem meglepő működési sajátosság további oka, hogy a fideszes vezérkar családi-felmenői háttere jelentős részben érintett volt az MSZMP helyi-megyei alsó-középszintű hierarchiájában, így ellenzéki szerepvállalásuk sokkal inkább lehetett egyfajta generációs alapú fiatalkori lázadás kifejeződése, semmint a számukra egzisztenciális és edukációs előnyökkel járó államszocialista rezsim elvi, értékrendi, neveltetési alapú elvetésének következménye. Hiszen az indulásukkor reformkommunista irányultságú Bibó és a Rajk Szakkollégiumba a ’80-as évek elejétől évről-évre felköltöző vidéki fiatalok java a rendszer kegyeltje volt. Ne feledjük, az egyetemi felvétel akkortájt kiváltságszámba ment, ami még a kádárizmus konszolidációs fázisában se járt ki automatikusan a történelmi középosztály-maradvány ifjainak. Ezen meghatározó szocializációs minta máig dominálja a napjainkban kormányzó jobboldali állampárt hatalomtechnikai-uralmi mechanizmusát.
Az önszerveződésre képtelen, akut intellektuális deficittel küzdő, állandó mentális nyomásnak és költség-túlterhelésnek kitett, valamint értékválságban lévő alsó-középosztály elégedetlenség-potenciálja nagy valószínűséggel volna sikerrel kanalizálható rendszerellenzéki bázisszervezési célokra. Azonban a politikailag tartósan neutrális, tradícióik folytán bezárkózásra hajlamos érintett társadalmi közegekben szervezetileg jószerivel nincs jelen egyetlen valóban rendszerellenzéki formáció sem a fővároson kívül. Még a legsikeresebbek is legfeljebb a korábban az ellenzéki szubkultúrák valamelyikének részét képező – politikailag tartósan aktív – csoportok önnön táborukba irányuló kanalizálását, illetve annak kereteibe történő átzsilipelését valósították meg (lásd a Tisza Párt bázisának derékhadát).
3. A torz jövedelem-elosztás hatása az ellenzéki mozgalmakra
A hazai szociológia – mint önálló tudományág – megteremtésében egykor oszlopos szerepet vállaló, nemrég elhunyt korszakos tudósnő (Ferge Zsuzsa) nevezte konzekvensen perverz redisztribúciónak a magyar költségvetés-politikai gyakorlatot rendszereken átívelő következetességgel. Fontos megjegyeznünk: a hazai jövedelmi helyzet reális felmérésére szakmailag immár teljességgel képtelen KSH vonatkozó adatsorai egyenesen értelmezhetetlenek, ugyanis az öt fő alatti létszámú kkv-k jövedelmi adatait nem tartalmazzák a statisztikai hivatal vonatkozó kimutatásai, holott a versenyszférában foglalkoztatott legjelentősebb létszám itt koncentrálódik. További torzulást eredményez a – vélelmezett kormányzati sikereket tükrözendő – rendre publikálásra kerülő adatsorokban, hogy az informatikai innovációk (például online pénztárgép, online számlázás, elektronikus útdíjrendszer) üzemszerű állami alkalmazása folytán a fekete- és szürkegazdaság kormányzati kifehérítésének tényszerűen eredményes folyamatát GDP-növekményként és lakossági jövedelem-bővülésként láttatja a statisztikai rendszer. Vagyis a népesség reálgazdaságilag legaktívabb egyharmadát kitevő alsó-középréteg makroszámokkal felületesen javulóként láttatott létviszonyai valójában tartósan stagnálnak, illetve sok szempontból romlanak, ami látszik a középkorosztály egészségi adatain, a fiatalok romló képzettségi szintjén és a hazai kiskereskedelmi forgalom évek óta egyaránt katasztrofális mutatóin.
Napjainkban a háztartások fele tulajdonolja Magyarországon az összesített hazai magánvagyon 91 százalékát, valamint a felső 1 százalék tulajdonát képezi a nemzeti magánvagyon negyede(!). Utóbbi egy meritokratikus elvek szerint spontán piaci körülmények között kibontakozó társadalmi rétegzettség esetén akár még vállalható velejárója is lehetne a kapitalista gazdasági modellnek, azonban e gigantikus vagyontömegek történelmileg rendkívül rövid időszak leforgása alatt (egy minden ízében torz újraelosztási modellvariáns negatívumaiból kifolyólag, valamint) az uralmi elitcsoport szélsőséges klientúra-képzési célkitűzéseinek alárendelt módon álltak elő. A fennálló – versenyhelyzet híján illegitim – vagyoni és jövedelmi viszonyokat tovább súlyosbítja az élelmiszerárak ugrásszerű (habár a hivatalos inflációs rátában a ténylegesnél sokkal mérsékeltebbnek feltűntetett) emelkedése. Utóbbi a globális felmelegedésből fakadó szárazság okán romló zöldségtermelési feltételek mellett főként az exportcélok mentén jegybanki eszközrendszerrel mesterségesen gyengített forintárfolyamnak, valamint a kormányzatilag preferált egyoldalú oroszországi energiafüggésből fakadóan – a termelőket fokozottan sújtva – elszálló energiaáraknak tudható be.
Az elmúlt másfél emberöltő során végbemenő krízisek sora ezen egyre homogénebb alsó-középréteget terhelte leginkább, mely válságciklusok közül kiemelendő a rendszerváltozás utáni vadprivatizáció és az azzal párhuzamos lakáshitel drágító kamatpolitikai gyakorlat, a ’90-es években érvényesülő túladóztatási szint, az ezredfordulót követően érvényesülő devizahitelezési liberalizáció. A fentiek folytán tartósan deklasszálódó egykori középréteg a mérsékelt centrumból nehezen mobilizálható politikailag, azonban egy rendszerkritikai formáció már sokkal inkább volna képes kimozdítani csoportjait a közéleti holtpontról. A kormánypárt éppúgy legfeljebb retorikai gesztusokat tesz az alsó-középosztálynak, mint kormányzati pozícióból egykor a régi baloldal, ennek folytán a kormányzati teljesítmény bizonyára nem lehet magyarázata ezen alávetett réteg passzivitásának, hiszen a kormányzás – egyébként is felettébb szórványos – pozitívumainak hatóköre kevéssé éri el deklasszálódó tagjait.
A leginkább kiszolgáltatott része az alsó-középrétegnek a roncstársadalmi létnek épphogy felette álló, állandó lecsúszási krízissel szembesülő fiatal (gyakorta albérletben élő) nagyvárosi szakértelmiség, az elmúlt másfél évtized uniós és hazai pályázati forrásaitól teljességgel elzárt mikrovállalkozói közeg, a szakmunkásoknál is rosszabbul kereső közalkalmazotti réteg, a kata átalakítását követően deklasszált önfoglalkoztató értelmiség (például színészek, újságírók, számlaképességre kényszerített bedolgozó szakértelmiség), valamint a kistelepülési közmunkásság. Utóbbiak jelentékeny része nem mellesleg felsőfokú végzettségű (például népművelők, könyvtárosok, közületbeli adatrögzítők és egyéb adminisztrátor személyzet). A legnagyobb elégedetlenség-potenciál és annak velejárójaként a leginkább akut létszámhiány is az állami vállalatok és ellátórendszerek keretében realizálódik (a MÁV, a posta, a Volán és a BKV alkalmazotti állománya, valamint a tűzoltó, ápoló, tanító/tanár és szociális munkás réteg), ahol a szakmánkénti havi nettó átlagjövedelem az ötletszerű béremelési gyakorlat ellenére a hivatalos statisztikákban szereplő átlagbér felén vesztegel immár évek óta. Utóbbi felsorolást támasztja alá azon adat is, miszerint a munkavállalók háromnegyede a statisztikai átlagbér alatt vagy annak közelében keres.
A Fidesz 2010-es győzelmétől kezdve a hazai politikai életet tartós tematizációs vakvágányon tartotta az egymással küzdő felső-középosztályi elitcsoportok társadalmi talapzataként funkcionáló pártstruktúra pozícióharca. A felvállalt ügyek csaknem mindegyike (például szexuális zaklatások, preferált családmodell, melegek örökbefogadási lehetősége, parlamentarizmus, jogállamiság, közszolgálatiság, önkormányzatiság) a liberális-illiberális törésvonal mentén igyekszik mérsékelni és eltéríteni a hazai alsó-középtársadalmi rétegek ellenállási potenciálját, illetve azok bekapcsolódási képességét. Ezen államhatalmi törekvés a kormányzati térfél tematizációs és kommunikációs monopóliuma, valamint a liberális médiaértelmiség működésének burkolt háttértámogatása révén könnyűszerrel kivitelezhető volt ezidáig. Az alávetettségi állapot felismerésének hiánya a problémakör elfedésére szolgáló – a formálisan ellenzéki hírforrások részéről éppúgy táplált – fenti „gumicsont tematizációnak” volt betudható. A szavazók ennek folytán egy kormányzatilag kreált virtuális világban élve saját rossz sorukat egyéni sorscsapásként élik meg (nem pedig kormányzati döntések önnön társadalmi közegük viszonyaira gyakorolt hátrányos következményeként). Ennek folytán jószerivel meg se jelenik a hazai tömegmédiában a már-már latin-amerikai jellegű hazai társadalomszerkezet problematikája, az egymás mellett párhuzamosan és izoláltan élő három társadalomrész egymástól minden téren elkülönülő világa.
A másfél évtizedes agóniáját élő (a legutóbbi EP-választáson marginalizálódott) régi baloldal számára a végítéletet azon kormánypárti politikai innováció jelentette, amelynek során a NER tudatosan soraiba kooptálta az utódpárt gazdasági, igazgatási, titkosszolgálati és médiahálózatának teljes maradvány-társadalmát. Utóbbi folyamat nem mellékesen azt is jelenti, hogy a NER-nek áttételes tulajdonát képezi csaknem az összes olvasottabb, hallgatottabb és nézettebb ellenzéki hírforrás (a kormánypártiakon túlmenően). E vészes helyzetet súlyosbítja, hogy (forráshiány okán, valamint szándék és intellektuális bázis híján) az ellenzéki vezetésű nagyvárosi és kerületi önkormányzatok se tudtak érdemben változtatni a fenti médiaviszonyokon a 2019. őszi, számukra sikeres félfordulatot követően.
4. Konklúzió
A ’68-as diákmozgalmi tüntetéshullám szellemi-társadalmi bázisán az azt követő évtizedekben szerveződő nyugat-európai zöldmozgalom mindig törekedett az egytémájú, egydimenziós, pusztán ökológiai arculat veszélyeinek elkerülésére önnön pártosodása és pártfejlődése során. A második világégést követően egy bő emberöltővel később formálódó zöldpolitikai alternatíva keretében először az ’50-es és ’60-as években rögzült állam fókuszú kereszténydemokrata-szociáldemokrata jóléti konszenzus elvetését hirdette meg az addigra nagykorúvá váló (a világháború után születő) ún. baby boom generáció, majd a modell gazdasági bukását követően a neoliberális-neokonzervatív, nagyvállalati orientációjú (Amerikából kiinduló) fordulatot szintúgy elvetette a ’70-es és ’80-as évek folyamán. A legtöbb EU-tagállamban máig rendszerellenes orientációjú zöldpolitika a közgondolkodás új dimenzióját képviseli megjelenésétől fogva. Ezen velejéig alternatív gondolatkörnek napjaink kormányzati pozíciójú (ebből fakadóan centrista, középosztályi fókuszú) német ökopolitikája folyamatosan a cáfolatát adja. Azonban a főbb irányát tekintve máig ízig-vérig alternatív zöldmozgalom, amelynek nyugat-európai társadalmi súlyát jelzi, hogy két (egy radikálisabb és egy mérsékeltebb) frakcióval is bír az EP-ben, gyökeresen más vezérlőelv mentén működik, mint a többi pártcsalád. Ugyanis fókuszában eleve a modernitás évszázadainak „fejlődési” megatrendje folytán puszta termelővé (munkaerővé) és fogyasztóvá (vásárlóvá) silányított, valamint a nagyvállalati profitérdek és az államhatalmi túlszabályozás által alávetett, hosszas munkanapi ingázásokra kárhoztatott és élhetetlen urbánus lakóterekbe zsúfolt ember áll. A liberter zöldmozgalom a sokoldalú, kreatív, önfejlesztő (önfelszabadító) alternatív életmódot-törekvéseket preferálja a 20. század utolsó harmadától kezdődően egészen napjainkig. Mindennek folytán ütközött bele a régi baloldal és a hagyományos jobboldal hatalmi alkumechanizmusa által fémjelzett ’45 utáni konszenzusba csakúgy, mint a létező szocializmus (fegyverkezési és modernizációs) tabuiba egyaránt ’68-tól kezdődően. (Utóbbinak eklatáns példáját mutatja a magyar Dialóg Békecsoport és a Duna Kör története).
A ’90-es évek során redukálta átmenetileg e létminőség-fókuszú ideológiai komplexitást a technológiai ökopolitika divatirányzata a hétvégi telek kerti WC-jének tetejére szerelhető napkollektorok kérdéskörének szűkmezsgyéjű szakmapolitikájára. A Schröder idejében a pacifista semlegességi politikát szögre akasztó, majd Merkel (és Kurz) kormányzati korszakában centrista koalíciós partnerré előkészített, azaz konstruktív ellenzékké domesztikált német (és osztrák) ökopolitikai irányzat esett át leginkább ezen öko-technokrata fordulaton. Európai szinten napjainkban ennek ellenére a rendszerkritikus jelleg dominálja a gyakran tévesen újbaloldaliként aposztrofált (valójában modernizációkritikai alapállása és anarchista gyökerei folytán a klasszikus ideológiai dichotómiát meghaladni szándékozó) zöldmozgalmat. Az egyre népszerűbb alternatív életformák (például a mára turistalátványossággá vált, Christiania nevű koppenhágai hippinegyed, az angolszász térségben az elmagányosodás és az időskori elszegényedés ellenében terjedő időskori lakóközösségi-összeköltözési életformák, a többek között a hazánkhoz közeli Bécsben máig jelen lévő házfoglaló mozgalom, a világvallások mindegyikének templomközösségét Kolorádóban saját területén letelepítő, az amerikai Crestone település közelében fekvő világhírű spirituális park) jelzik, hogy még van potenciál az alternatív létformákban Nyugaton.
A svájci, skandináv, Benelux, lengyel, francia, spanyol törvényhozásban egyaránt jelen vannak egyidejűleg demokratikus és rendszerkritikus erők, amelyek idővel reálisan gátját képezhetik a folyamatosan erősödő szélsőjobbnak (lásd a legutóbbi francia választások tanulságait). A legutóbbi brit parlamenti választáson (nem utolsósorban a jobboldali radikális Nigel Farage által a Brexit Párt bázisán alapított Reform UK térnyerése okán) a történelmi vereséget elszenvedő konzervatívokat látványosan legyőző (baloldali gyökereihez a blairi másfél évtized liberalizálódási trendjeit követően láthatóan visszataláló) Munkáspárt sikere is jelzi a rendszerkritikai irányzatok előretörését Nyugaton. E trend jegyében értelmezhető a Joe Biden elnöktől ideológiailag balra álló (szintén demokrata) Kamala Harris alelnök váratlan népszerűsége napjaink amerikai elnökválasztási kampányában. Az angolszász világban végbemenő rendszerkritikai reneszánszt jelzi továbbá a fiatalok körében magas népszerűségnek örvendő brit Zöld Párt tagságának növekedése egy olyan környezetben, amelyben minden politikai szervezet taglétszáma látványosan csökken a ködös Albionban. A legutóbbi voksolás során egyéni mandátumszámát (egyről négyre növelő, azaz) megnégyszerező brit környezetvédő párt 53 ezres taglétszáma mára csaknem eléri a Skóciában kormányzó Skót Nemzeti Páért tagjainak számát (64 ezer fő).
A globalista, centrista, polgári német zöldpárti stratégia „vegytisztán” láthatóan nem működik már az egykori NDK-tartományokban sem (ezért erős arrafelé az ossi globalizációkritikai mentalitást sokkal inkább megjelenítő AfD és a frakciószakadás folytán képviselőcsoportját a törvényhozásban nem sokkal korábban elvesztő Balpárt). Ezen összefüggés láthatóan Ausztria vonatkozásában is helytálló, ahol a posztfasiszta Szabadságpárt és az Osztrák Kommunista Párt másodvirágzása párhuzamosan zajlik. A német elemzői körökben komoly pozíció-várományosként számon tartott, eredetileg a Linke törvényhozási frakciójából kivált képviselők alapította (Sahra Wagenknecht vezette) BSW (mely formáció támogatottsága az ex-NDK-s tartományokban egyes felmérések szerint immár 32 százalékos) szintén rendszerkritikai erőként építkezik Németország szerte (országos mérési adataik rendre 12-20 százalék köré tehetőek).
Az emberöltővel korábban a nyugatnémet szakszervezeti szféra és a keletnémet utódpárt szövetségével a Balpártot létrehozó veterán rendszerkritikus politikus (volt Saar-vidéki tartományi miniszterelnök és egykori SPD kancellárjelölt), az immár a 80. életévét is betöltő Oskar Lafontaine negyedik felesége vezetése alatt álló BSW a közelgő szászországi tartományi választásokat megelőzően helyben 13 százalékos népszerűségnek örvend. Az anno kifejezetten az SPD Schröder-féle neoliberális irányzatával szemben szerveződő Balpárt az NDK-nosztalgikus csoportok kihalása miatt időközben mérhetően visszaszorult a volt NDK-tartományokban, így a formáció – sokkal inkább antiglobalista – nyugat-németországi ága felbontotta az utódpárttal kötött két évtizedes szövetséget, ami a felmérések fényében helyes döntésnek bizonyult. Az SPD jelenleg a korábbi Schröder-féle centrista irányt folytatja, így jelentős tere nyílik az EU vezető hatalmában a rendszerkritikának. Minden jel szerint az AfD áttörését már csak a BSW képes feltartóztatni az egykori NDK területén fekvő tartományokban.
A fentiekből is kiviláglik, hogy tágabb térségünkben nagyságrendileg nagyobb lehetőségei vannak egy egyidejűleg nagyvállalat-ellenes orinetációjú, lokalitásfókuszú és globalizáció-kritikai karakterű zöldpolitikai, rendszerkritikai alternatívának. A tartós és széles körű társadalmi deklasszálódás folytán hazánkban is terebélyesedő, a családi szocializációjukból fakadóan természetszerűleg rendszerkritikus alsó-középosztályi miliők proteszt és apolitikus csoportjait egyaránt kanalizáló ideológiai innováció hiányában az életképes ökopolitikai alternatíva megjelenése hazánkban tartósan várat magára. Ennek hiányában azonban a világ északi féltekének egyre nyilvánvalóbbá váló modernizációs krízise – annak gyors súlyosbodását követően – felkészületlenül fogja érni a magyar középtársadalmat. Természetesen e helyzeten a minden vonatkozásban alkalmatlan LMP és a fejlődésképtelen Párbeszéd közelgő megszűnése immár nem ronthat, miként az Európai Baloldal nevű rendszerkritikus páneurópai pártcsaládban tagsági jogosultsággal bíró – hazánkban azzal azonos néven bejegyzett – magyar pártformáció létrejöttétől fogva mérhetetlen támogatottsága se. Egyidejű eltűnésükkel talán megnyílhat a lehetőség egy széles bázisú rendszerellenzéki alternatíva megjelenése előtt, amely formáció hozzájárulhatna a társadalom demokratizálásához és a szociális igazságtalanságok érzékelhető mérséklődéséhez.
