A múltkor kikaptam tőled, mert véletlenül(?) kicsúszott a számon az az általánosító – tehát elítélendő – megállapítás, hogy az emberek hülyék. Hiába magyarázkodtam utána, hogy mindez tanult barátom szójárása; ha már átvettem tőle, akkor az azt jelenti, hogy bizonyos szinten azonosulni tudok a tartalommal, vagyis jaj nekem! Mindezek ellenére szinte nap mint nap meg kell állapítanom, hogy az előző kijelentésnek azért van némi valóságtartalma, bár ismét rögzítenem kell, hogy tisztelet a kivételnek, vagy ahogy régebben mondani szoktuk, a kivétel erősíti a szabályt. Hogy miért jut eszembe egyre gyakrabban tanult barátom megállapítása? Nos, ismét az egyik, népszerű közösségi portálra kell hivatkoznom, amire vesztemre különböző, praktikus okok folytán én is fölkeveredtem, s egyelőre nincs szó kihátrálásról – bár elég gyakran fölmerül bennem: biztos, hogy ez kell nekem? Végül is azzal vigasztalom magam, hogy ez számomra egy tanulási folyamat; igaz, meglehetősen keserves, és alkalmanként elég rendesen megvisel, mégse menekülhetek el előle, pedig gyakran szívesen tenném.
Azt mondod, én döntöm el, hogy mire figyelek, mit szívok mellre, és mi az, amin vállrándítás után túlléphetek. Ebben sajnos nincs teljesen igazad. Nem tudom, más hogy van ezzel, de engem a hülyeség rettentő módon tud nyomasztani, és egyszerűen képtelen vagyok tudomásul venni, hogy ez van. Rátelepszik a lelkemre, és rosszul érzem magam tőle. Pedig tényleg ez van, ha tetszik, ha nem. (Természetesen nem tetszik!) És ha ez van, akkor ezt kell(ene) elfogadni, mert attól, hogy én fölbosszantom magam, semmi nem fog változni, maximum magamat csinálom ki miatta. De hogy egy konkrét példát is mondjak: nyilván te is találkoztál már a hírfolyamban olyan fölhívással, ami nálam a legutóbb kiverte a biztosítékot. Egy nyilvánvalóan kitalált nevű hölgy(?) föltett egy fővárosi telefonszámot – hamar kiderült, hogy nem létező számról van szó – erre a bizonyos fórumra, s kerített köréje egy akkora baromságot, amin már nevetni sem volt kedvem. Azt írta, ha bárki fölveszi a telefont, amikor erről a számról hívják, akkor hamarosan kap egy 40-60 ezer forintos számlát, amit ki kell fizetnie! Bennem rögtön fölmerült, hogy akkor most 40 vagy 60 ezer, hitelesebb lett volna az ugratás, ha konkrét összeget nevez meg, de lapozzunk! Azt is közli, hogy ez a „szolgáltatás” a továbbiakban „nem lemondható”, vagyis örök bélyegként ránk fog égni, mert fölvettünk egy telefonhívást – amit a másik fél, a tájékoztatás szerint, azonnal meg is szakít majd.
És a végén még ott a csupa nagybetűs, felkiáltójeles ijesztgetés, a pánikkeltés egyértelmű szándéka: ne vegyük föl rögtön, ha ez a szám hív minket, és legyünk nagyon elővigyázatosak! Bennem azonnal fölmerült, ugyan, mit is kell tennem egy ilyen katasztrofális vészhelyzetben? Nem veszem föl rögtön, ez az intelmek nyomán tiszta és világos, de mit tegyek utána? A föl nem vétel után? Álljak ott reszkető lábakkal, nézzem folyamatosan a kijelzőt, hallgassam a készülék csöngését, és izguljak, hogy jaj, istenem, hátha akkor is kapom a csekket, ha semmit nem teszek? És vajon hány csöngés után szabad kinyomni? – ezzel kapcsolatban nincs instrukció. El vagyok átkozva!
Ha az ember mindezt végiggondolja, rögtön láthatja, hogy mekkora hülyeség ez az egész, úgy, ahogy van, csak azt nem vagyok képes fölfogni, hogy kik azok, akik ilyesmivel szórakoznak. Aztán rá kellett döbbennem, hogy valójában köszönettel tartozom nekik, mert ha valaki nem indítja útjára ezt az ostobaság-folyamot, nem derült volna ki számomra, hogy sajnos a közvetlen ismeretségi körömön belül is hányan vannak, akik fölülnek egy ilyen egybites beugratásnak, és rémülten küldözgetik boldog-boldogtalannak a „veszélyre” való figyelmeztetést. Nagyon szeretnék ezeknek az embereknek a lelkébe látni: vajon mit gondolnak, amikor továbbküldenek egy ilyen emeletes marhaságot? Kénytelen vagyok azt hinni, hogy semmit: a gondolkodás manapság egyre nagyobb hiánycikk, nincs rá szükség, mert mindent készen kapunk, mindent a szánkba rágnak, mindent megmagyaráznak, hogy miként és hogyan kell látni és értelmezni azt, ami körülöttünk zajlik. (Brüsszel, Soros, Gyurcsány, migráncsok. Újabban: USA – de majd jön Trump, és akkor Pressmannek annyi!) Tökéletesen le vagyunk szoktatva az önálló gondolkodásról, nem kell semmiféle erőfeszítés, semmiféle energiák mozgósítása. Irány a zombilét, amikor majd gombnyomásra fogunk működni, és egy jól idomított kutya is intelligensebb lesz nálunk!
Nos, ennek a tendenciózus folyamatnak a látványos demonstrálása a fentebb említett folyamat is. Kapok egy híradást, amit nem értek, épp ezért első reakcióként összecsinálom magam az ijedtségtől, mert hát küldik a számlát azok a fránya nemtudomkik, talán marslakók vagy pirézek, mindegy is, de jön a számla, és nekem fizetnem kell. S mivel mással is lehetne a 21. századi embert a leginkább megfogni, mint a pénzzel? Nem azt írja az illető a pánikkeltő körlevelében, hogy ha nem fizetek, akkor valaki bedobja az ablakomat, megcsal a férjem/feleségem, vagy netán háromszor seggbe rúgnak az utcán, mert mindez semmit sem számít ahhoz képest, hogy jön a csekk! Erre a pénz mozgatta világra utalva az is eszembe jutott: vajon a rémhíterjesztők akkor is felelőtlenül kattintgatnának, ha azért fizetni kellene? Akkor is száguldoznának a világhálón az emeletes marhaságok, ha ez pénzbe kerülne? A kérdés természetesen költői. De ez így demokratikus: mindenki hozzáfér, mindenki írhat, amit akar, mindenki közhírré teheti a saját lelki nyomorát, fertőzve ezzel a kollektív tudatot, összesározva a közmorált. Hurrá!
Végül hadd meséljek el még valamit, amiről úgy gondolom, hogy már nincs lejjebb! (Aztán kiderül, hogy dehogy nincs!) Talán pár éve történt, hogy kaptam egy emailt, amiben tájékoztatnak, miként tudok védekezni a rablók ellen, ha épp pénzt veszek föl egy ATM-nél. Ha észreveszem, hogy mögöttem áll a rabló, aki majd ki akar fosztani, akkor fordítva kell beütni a PIN-kódot, és ez jelzés a rendőrség felé, akik rögtön a helyszínre érkeznek, és fülön csípik a gonosztevőt. De álljon itt az akkori üzenet szó szerint: „PIN-kód fordítva. (Jó tudni!) Ha egy rabló arra kényszerítene, hogy ATM-ből pénzt vegyél ki, értesítheted a rendőrséget, ha a PIN-kódot fordítva adod meg. Pl. ha a kódod 1234, írd azt, hogy 4321! Az ATM felismeri, hogy a PIN-kódodat fordítva adtad meg, mint ahogyan az a kártyádon van. A gép ugyan kiadja a kért összeget (??? – közbeszúrás tőlem), de anélkül, hogy a rabló tudná, a rendőrség azonnal a segítségedre jön. Sajnos ezt ritkán használják az emberek, mert nem tudnak róla. KÉRLEK, ADD TOVÁBB!”
Légy szíves, ne nevess! Ez az email keringett hetekig, és olyanok is elküldték nekem, akikről álmomban se föltételeztem volna, hogy ennyire… hogy is mondjam…? És igen, halál komolyan gondolták, ez utólag kiderült. Amikor a személyes találkozás alkalmával elmondtam nekik, hogy ez milyen elmebeteg dolog, akkor még ők voltak megsértődve, hogy esetleg ostobának tartom őket. De arra már nem tudtak semmit mondani, hogy az automata soha nem ad ki pénzt, ha fordítva ütöd be a kódot. Az már csak hab a tortán, ha a kódod visszafelé is ugyanaz. Akkor minden pénzfölvétel alkalmával jön a rendőrség? Szóval ezek után benned nem merül föl legalább kérdésként, amit az elején tanult barátomtól idéztem?
